Egyik nap hatalmas, pótkocsis teherautó érkezett az utcába, előttünk állt meg. Hosszú farönköket hozott, több órába telt, amíg behordták az udvarba a szállítómunkások. Édesapa is velük jött, ő mutatta melyik rönköt hová rakják. Nem tudtuk mire vélni a dolgot. Az erdőgazdaságnál voltam, sikerült gerendának valót beszerezni, újságolta. Így tudtuk meg, hogy el fogunk költözni Ilona néniéktől, saját házunk lesz. A ház építése több évig tartott, anyagiakban nem bővelkedtünk, és megfelelő építőanyaghoz sem igen lehetett hozzájutni.

Egy év múlva fafaragók jöttek, akik a rönkökből gerendákat, szarufákat hasítottak. Hosszúnyelű, széles fejszéjükkel, a rönkön állva, a lábuk mellett elsuhanó csapásokkal alakították egyenesre az egyébként girbe-gurba rönköket. Munkájukat elvégezve, a kifaragott fákat szépen összerakták, hogy lehetőleg minden oldalról érhesse a levegő a most már gerendaformájú szálfákat. Újabb egy év telt el, amikorra sikerült fenyőgerendákra cserélni a miénket. A tavasz beköszöntével, Józsi bácsi, a cigányember irányításával majd tízezer vályogtéglát vetettek a faluvégen. Nyár elején elkezdődött az építkezés, és októberben már el is költöztünk Ilona néniéktől a mi házunkba. A ház még nem volt teljesen kész, kívülről hiányzott a vakolat, az alapot burkoló szikló sem készült el, de saját házunk volt.

A házépítésnél sokat segítettünk, sokszor lábatlankodtunk, meg az öcsénkre is vigyáztunk.

Örültem annak, hogy Sutyiék, akivel egy osztályba jártunk, és barátok voltunk, a szomszéd utcában laknak. Hol náluk, hol nálunk, vagy az utcán játszottunk. Amikor eső esett, és jó sáros lett az út, putyókáztunk, és azon veszekedtünk, hogy melyikünk putyókája szólt nagyobbat. Elmentünk a patakhoz fürdeni, horgászni, szedtük a papsajtot a mezőn, egyszóval sülve-főve együtt voltunk. Az együttlét alatt sokszor támadt nézeteltérés közöttünk, ilyenkor mindig nagyobbat akartunk mondani a másiknál. Az egyik alkalommal odáig fajult a dolog, hogy még a szüleinket is emlegettük, hangosan kiabálva dicsekedtünk velük. Az én apukám nyulat is tud nyúzni, mondtam én. Az én apukám a pulyka fejét egy baltacsapással vágja le, válaszolt ő. Az én apukám katonatiszt volt, feleltem vissza. Az én apukám meg csendőr, replikázott ő. Ennél nagyobbat aztán már igazán nem tudtunk mondani, hát mérgesen hazamentünk. Otthon Édesapa csendesen odahívott magához, kérte nézzek a szemébe, aztán hosszúnak tűnő pillanat múlt el mire megszólalt. Kisfiam, igaz, amit Sutyinak mondtál rólam.

Mégis, arra kérlek, máskor ne dicsekedj azzal, hogy katonatiszt voltam, mert vannak rossz-szándékú emberek, akik miatt, ha akarják, lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást.

Nem értettem a magyarázatot, de Édesapa szeméből gyerekként is kiolvastam, hogy nagyon komoly dologról lehet szó. Ha nem is szívesen, de később is mindig betartottam kéréseit, kívánságait.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai