Futónyomat
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. november 25.
Velem mindig történik valami…12 óra 36 perc, érkezési idő, most 12 óra 25 perc van és lekéstem a 24 perces járatot. Ott kell lennem, mire az IC beérkezik, megígértem, és a pasas várakozni fog, én meg szégyenkezni nem, de már előre formáltam magamban az angol mondatokat, mit mondok neki, igazat, vagy füllentsek egy picit. Mondjuk rosszul adták le Pestről e-mailen az IC érkezésének időpontját. Lerobbant a busz, torlódás volt, amire az utóbbi időben nem lehetett számítani, a körforgalmak jól igazgatják a járműveket, vagy csak annyi legyen „I’m very sorry”. Siettem a peronra, utasokat vonattól jönni nem láttam. Tíz percet késtem, a pasas önállósította magát, elvégre felnőtt ember és saját kezébe vette sorsa irányítását, érdeklődött, aztán fölszállt egy buszra, vagy bérelt egy taxit. Rosszul öltözött vasutasoktól tudakozódtam, aztán megnyugodtam, maga csak várjon, sokat! Miért, mi történt? Az IC sokat fog késni, lehet egy órát. Megörültem, máskor bosszankodtam volna, napsütéses dél körüli idő, a padokon várakozók, sétálgattam, mások is élvezték a várakozást, sütkéreztek, egyesek feküdtek. Behunyt szemű, kabát nélküli fiatal, egyik válla teljesen szabadon, mellette az egyik oldalon a mostanában divatos, vállra akasztós hordozhatatlan táska, aki vállra veszi, megbánja. Csak cihelődni lehet vele, egyáltalán mire lehet jó? Beledobálni a holmit, összehúzni a cipzárt, indulhatunk! Ez kétségtelen előny. Másik oldalán éppen egy hely, szabad, a szem fölnyilott, hogyne, aztán hatalmas tüsszentés. Ennyire azért nincs jó idő, így nekivetkőzni! A hangosbemondó igazolta a vasutasok vélekedését, az IC ötvenöt percet késik. Milyen pontosan ismerik a késést, bárha az érkezések pontossága lenne ilyen! Csak nem fogja az induló vonat is megszenvedni a késést, mikor érek én haza? Mert hová utazik, ide Csabára. Elővette színtelen rúzsát, és fényesre, izgalmasra varázsolta ajkait. Szokatlanul érdeklődő volt, rövid néhány perc és mindent tudott rólam. Van feleségem, vannak gyermekeim, mennyi idősek, megmondtam. Nahát, én nézek ki annyinak, mármint negyvennek, fogalmaztam tovább azt, amit mondott. Szia, szólt oda valaki, osztálytársam, bár nincs kampuszunk, de ismerjük egymást, és tovább beszélgettünk, mi. Kellemesen, mind addig, amíg a fiú le nem telepedett a vállra akasztós táska mellé. Füleltem. Akkor nem vagytok jól, nem alszol nála, és is most szakítottam egy hete, a barátok kedvéért utazom haza egyedül, valakinek szüli napja lesz. Megszerettem Pécset, én is, válaszolt a fiú. A lány végleg elfordult tőlem, vetélytársam akadt, jobban is teszi rögzítettem, a reménynél jobb az esély. Kigyulladt egy mozdony Pesten, egy vágányra terelték a forgalmat, ez volt a késés oka. Ismeretlen ismerősömet azonnal fölismertem, magas, ősz, kofferes, sapkanélkülinek írták le a Pestiek, szemben jött velem. Haw do you do, haw do you do után taxira vártunk, ő pihenni, én hazafelé vettem az utam, este a koncerten találkozunk. Ő játszik, én hallgatom. Jó este volt, Schumann, Liszt, Chopin, mind nehéz, szép választás. A zongoraszék nyikorgott, Spiegeleir művész urat nem zavarta, mélyen benn volt a muzsikában. Holnap találkozunk, a másik kettő elment, végleg, a nyom megmaradt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése