Velem mindig történik valami...Bekapcsoltam a rádiót, és megbotránkoztam. A műsorvezető Rákóczi Ferizett. Hová jutottunk rémlett föl bennem. Az elemi tisztességet sem adják meg nemzeti nagyjainknak. Rákóczi Ferenc, pontosabban II. Rákóczi Ferenc családunk legbecsültebb történelmi személyei között foglalja el helyét, gyermekkorom óta tisztelettel, csodálattal adózunk személyének. A leggazdagabb magyar főúr, Munkács vára hős védőasszonyának gyermeke, akit elszakítottak édesanyjától, és aki a Habsburg nevelés ellenére megmaradt hazáját szerető, érte a legnagyobb áldozatot is meghozó magyarnak. Még nem ébredhettem föl teljesen éjszakai nyugalmamból, mert hamarosan kiderült, csak egy névrokonról van szó. Szentesi nagyszüleinknél azonban II. Rákóczi Ferenc családjának egy oldalági leszármazottja volt a kisegítő. Rákóczi Ilona volt a neve, egy elszegényedett, de a származást nagyra tartó földműves gazdacsaládnak volt a gyermeke, akit annak rendje-módja szerint, mivel a gazdaiskolát nem tudta volna elvégezni, tanítóképzőbe küldtek szülei. Ilonka soha nem tanított, nem volt alkalmas a pedagógusi hivatás gyakorlására, mi gyerekek úgy mondtuk, egy kicsit hobókos. A közeli utcában lakott utcára-néző homlokzatú, nagy portával rendelkező, szülői házban. A háború előtt nagyszüleink vették gondozásba Ilonkát, olyan formán, hogy nyugdíjat szerezzen, és majd abból eltarthassa magát. Háztartási alkalmazottként, nyugdíjjárulékot fizettek Ilonka után, és tíz év munkaviszony igazolásával Ilonka önálló nyugdíjjal rendelkezett. Szülei, testvérei meghaltak, rokonsága nem vett tudomást róla. Hálából, vagy magánya következtében a háború után is jött hozzánk, és ezt-azt tett-vett. A kertben nem foglalkoztathatták, Ilonka már elég idős volt. A lakásban azonban szívesen takarított. Port törölgetett, kirázta a terítőket, és nagyon szeretett vikszolni. A szobák padlója simára gyalult felületű fenyődeszkából készült, amit páccal beeresztettek, aztán lakkoztak. A vikszolás előtt sztearin pasztával kellett a padlót bedörzsölni. Négykézláb mászva végzett Ilonka a pasztázással -ezt nem engedte át nekünk- aztán pedig, szűkös időkről lévén szó, a nagymama fésülködés után összegyűjtött hajszálaiból varrt kefével a lábainkon ráeresztett bennünket a padlóra vikszolni. Mi hárman, a nagyobb unokák, felváltva élveztük a „munkát”. Csúszkáltunk össze-vissza a nagy felületen, hol szálirányban, hol keresztben, mert a vikszolás csak így lehetett tökéletes. Ilonka nagyon ügyelt arra, hogy munkája eredménye, ha mi végeztük is, egyenletes fénnyel csillogó padlófelület legyen. Szigorú volt velünk, alkalmanként meguntuk a játéknak tekintett komoly feladatot, magára hagytuk Ilonkát. Szegény Ilonka ilyen alkalmakkor maga csúszkált az egyre síkosabbá váló padlón, és az orra alatt motyogott valamit, gyorsan egymás után ejtve ki a szavakat. Az ablak alatt guggolva hallgattuk: „az anyap…ját, az anyap…ját”.
Akkor nem tudtuk megfejteni a motyogást, sokkal később, már felnőttként emlékeztünk vissza a régi időkre, és értettük meg Ilonka mondókáját.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése