Velem mindig történik valami…Luca az unkahúgom, meg is köszöntöttem, de nem válaszolt. Nem is csoda, a világháló vonalai nagyon leterheltek, nagy a levélforgalom, és a levelek mellékletei is sok megabyte terjedelműek. Modern korban élünk, a posta igyekszik újabb értékesítési profilokat keresni. Egy postahivatal már sok helyütt úgy néz ki, mint a zsibvásár. Szaloncukor, játék, ponyva és nem ponyvaregények, pezsgő az ünnepekre, CD és DVD lemezek, konyhai felszerelési eszközök, mind megtalálhatók, megvásárolhatók. Csökkent a hagyományos levelezési kedv, itt a hálózat, akinek pedig nincs PC-je, az egyébként sem küld üdvözlőlapokat, nem szokott, vagy talán arra sem telik jó szívvel. Luca napi népi szokás a „lucaszéke”, közösségi játék, amit fiatal, de már házasságra érett lányok űztek nagy buzgalommal, mert hittek benne. Ha valakinek nem jutott „ülőszék”, mivelhogy az mindig kevesebb volt, mint a játékban résztvevők száma, az, bizony nem számíthatott arra, hogy a következő esztendőben férjet kap. Tudták ezt a legények is, bár sokszor azok is férjhez mentek, akiknek „lucaszéke” jutott. Talán a szerelem is szerepet kapott a házasodásban, a szerelem, ami túltett a népi hiedelmen. Édesanyám városi lány volt, ahol éltek az ólomöntés szokása terjedt el. Az év során mindenki gyűjtötte az ólomdarabkákat, aztán amikor összejött a baráti társaság, eladó lányok, komolyszándékú ifjak, testvérek, szülők megtörtént az ólomöntés. Az összegyűlt ólmot a meleg kandallóba helyezett merőkanálszerű vasedényben, fölmelegítették, előkerült a lányok egyike, az eladók közül, és hidegvizes lavórba löttyintette a híg olvadékot. A megolvadt ólom a hideg vízben hamar megmerevedett, kihűlt, különböző alakot fölvéve. A lány kihalászott egyet, félhangosan mondogatta, akár többször egymás után a mondókát, a leendő férj lehetséges foglalkozásából összeállított versikét.:
Erdész, gazdász, orvos, tiszt,
Jogász, mérnök, zsurnaliszt,
Tudós, tanár, tengerész,
Pap, kántor, gyógyszerész.
Eddig a markában tartott torzót, egyidejűleg a mondóka félbeszakításával, közösen szemügyre vették. Aki kihalászta, volt az első találgató. Ki ezt, ki azt vélt ki fölfedezni az alaktalan ólomból, mindenesetre, elsősorban a kívánságára lévőt. Édesanya, a jogászfoglalkozáshoz tartozó kelléket, félbehajtott táskát, talárt, süveget, vagy valami mást találgatott, elmondása szerint. Joghallgató bátyja barátai gyakran vendégek voltak a délutáni zsúrokon, talán ez volt az oka választásának. Nem lett igaza, tiszt, katonatiszt kérte meg a kezét, és ő igent mondott. Bátyám, Édesapa után a József nevet kapta a keresztségben én, pedig András lettem. Cserfes Nagyanyám később, már gimnazista koromban, mesélt a régi békeidőkről, és megemlítette, hogy a zsúrozó fiatal jogászok között volt egy, akit Andrásnak hívtak. Hát, így születnek a keresztnevek, meg másképp is!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése