Velem mindig történik valami…Elkészült a nagy mű, persze nem a Madách megfogalmazta isteni, hanem a nagyvállalati. Ma rövid, közé, hosszú távú üzleti tervnek nevezik azokat az elképzeléseket, amelyek aztán aprópénzre váltva szolgálják a cégek működését. A régi, szocializmusbeli tervek, különösen a nagy szolgáltató vállaltoknál nagyon komoly munkát takartak, üzletegységenként több tíz ember vett részt összeállításukban. Egyedül a marketing, a piacépítés, a termékkínálat bővítése nem szerepelt a tervfejezetek között, a „hiánygazdálkodásban” mindent megvásároltak, ami készült, ezért a vállalkozások zömében nem is igen törekedtek a termékfejlesztésre. A vezetők egyéni igényessége döntötte el, vagy felülről jövő kezdeményezés határozta meg a jó-rossz irányú fejlesztéseket. A „tervezés” a szocializmus politikai gazdaságtanának alaptétele volt, „tervszerűség tőrvénye”-ként oktatták.
A nagyvállalatok stratégiai, tizenötöt éves, és ötéves terveit keménykötésbe kötve mutogatták, ha szakmai, vagy pártellenőrzés érkezett, bizonyítva azt, hogy „terv van”. Senki nem nézett bele, a szép kötés önmagáért beszélt.
Az ötödik ötéves tervezés időszakában irányításom alá tartozott a tervezési munka. Javaslatot készítettem a tervmunka technológiájára, jóváhagyták, a többi rajtam múlott. „Célhierarchiák” képezték az alapot, „feladatok” kimérése a folytatást, a „munka feltételeinek” a megteremtése, pedig biztosította a határidők betartását. A „visszacsatolást” a közös tanácskozásokon végeztük el. A kollégák szép munkát végeztek, amikor tanácskozni gyűltünk össze, hogy a részeket összeillesszük örömöt okozott mindenkinek, különösen nekem, milyen szépen passzolnak a számok egymáshoz. A nagy mű két kötetben, több száz oldalon tartalmazta az „eljövendőket”. Megnyugodva, büszkeséggel vittem a felettes szervnek, a tervosztály vezetőjének. A hideg zuhany kellemes dolog ahhoz képest, amit szóban el kellett viselnem. Végül abban maradtunk, visszaviszem, és kezelhetővé teszem az anyagot, ami egy legfeljebb ötven oldalas, és általa megszabott táblázatokból, valamint egy kétoldalas összefoglaló írásból állhatott. Dr. Tárczi Ferenc, mint nyugdíjas jött le hozzám, nyugdíjasként bíztak rá egy feladatot, konzultálni. Akkor ismertem meg igazán, mint embert. Emlékezett az ötödik ötéves tervre, elmarasztaló szavaira. A háború előtti közgazda generációhoz tartozott, képzett, művelt emberként, azt végezte, amit a rendszer elvárt. Elárulta, csodálattal adózott a vezényletem alatt készült tervnek, de a rendszer nem kívánta meg az értékes munkát, hát ezért bírálta, alakíttatta át. Ferikém mondhattad volna előbb is, ám most is köszönöm őszinteségedet. Ha felém jársz, látogass meg, kertészkedem, csodálom a kipattanó rügyeket, a fakadó rózsát, a percről-percre növekvő lilaakácot, és unokáim nyiladozó értelmét. Az anyagiakban nem fejlődtem, mikor munkába álltam varrattam két öltönyt az első fizetésemből, nyugdíjamból is erre futná, de az öltönyeim még megvannak. Nem láttuk többé egymást, nem jártam felé!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése