Velem mindig történik valami…Kérem, maguk jöjjenek hozzám a szünetben, szakítottam félbe előadásomat, és rámutattam három fiatalra, akik magukat nem zavartatva csevegtek a hallgatóság kellős közepén. Már korábban észrevettem társaikon, hogy nemcsak engem, hanem a környezetük figyelmét is elvonhatják, a körülöttük ülők oda-oda fordították fejüket engem, pedig kifejezetten zavart figyelmemet elterelő, méltatlannak tartott beszélgetésük. Lehet, rossz szokásom, ha elmegyek egy előadásra, akkor igyekszem összeszedni magam, és odafigyelek az előadóra, mondandójára. Így volt egyetemista koromban is. Soha nem értettem azokat a kollégákat, akik, igaz a hátsó sorokban, részt vettek ugyan az előadásokon, ám egészen mással foglakoztak. Akkor még létezett a katalógus intézménye, váratlan időnként összeszámolták, ki van jelen, ki nem. Aztán, ha összegyűlt három távollét, már csak utóvizsgára jelentkezhetett a delikvens. Evvel a dologgal nem értettem egyet, már akkor sem, de az előadót megtisztelni a figyelemmel, elvárható minimum. Az lelkesített előadásaimon, ha a szemkontaktus is kialakult, akire tekintettem viszonozta azt, és így észrevettem, ha fárad a figyelem, rövidebbre fogtam mondandómat. A megszólított hallgatók a szünetben, folyosói sétám alatt odajöttek hozzám, megkértem őket, hozzák el indexüket a Tanulmányi Osztálytól, elégségest adok a még alig elkezdett szemeszterre, és nem kell előadásaimat látogatniuk. Beleegyeztek, én bejegyeztem az elégségest mindhármójuknak. A három fiú közül egyikük, ott volt az összes előadásomon, a másik kettő nem jött. Vizsgaidőszakban egyik a kettő közül jelentkezett, szeretne jobb jegyet, kellene az átlag javításához a jobb osztályzat. Előbb kellett volna meggondolnia magát, válaszoltam, látszott rajta méreggel teli távozik el. A harmadik diákommal hosszú évek múltán, már nem is voltam oktató, futottam össze. Szánt-szándékkal állta utam, elmélázva napi teendőimen, nem vettem volna észre, ha nem szólít meg. Tanár úr, köszönöm! Mit? Azt a kettest akkor, és emlékeztetett az esetre. Megértettem miért kaptam meg az elégségest, magyarázta a régi, már feledett eseményt. Sokra vitte. Vezető lett belőle, számtalan alkalommal kellett nagy nyilvánosság előtt beszélnie, és nem tehette meg, hogy elküldi az érdekteleneket. Megtanulta, hogyan lehet úrrá saját magán, akkor, ha másokat nem érdekel mondanivalója, mégis ott vannak, és a szem nem találja a kontaktust.
Mit érezhet az a színész, mit érezhet az a politikus, akinek nem adatik meg, hogy mondandója nyitott fülekre találjon, hogy az előtte ülők, állók lesütött szemmel, hallgassanak, ne legyen monológot záró taps, vagy beszédet megszakító üdvrivalgás. A színész rettenetet, nem tanulta meg szerepét, nem tudja kifejezni a szerző szándékát, vagy egyszerűen rossz napja volt. A politikus, ha a kormányrudat kívánja megszerezni, ha meghatározó szerepet kíván betölteni országa sorsának alakításába, nem engedheti meg a félreeső tekinteteket, sem a választási hajrában, sem pedig a kormányrúd birtokában. Ma szemtanuk vagyunk!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése