Velem mindig történik valami…1991, december 20. EURING 10511. Nem hiszem, hogy sokan rendelkeznek evvel a kóddal. Ezen a napon adták át a Műegyetemen az okleveleket. Negyvenen voltunk ott, a régi díszteremben, ahol annak idején átvettem a villamosmérnöki diplomámat. A kora reggeli vonattal utaztam, jóval a kezdés előtt érkeztem meg, még nem foglaltak helyet a meghívottak, szokásostól eltérően a fogadás, amit inkább megismerkedésnek, vagy „jaj, de régen nem láttalak” felkiáltásnak lehettek a jelenlévők tanúi. Megismerkedtem Pungor Ernő akadémikussal, a Harmadik Köztársaság fejlesztési ügyekkel megbízott államtitkárával, az aktuális közlekedési miniszterrel, és egy-egy ismerős arc föltűnésekor, mi is fölkiáltottunk, „jaj, de régen láttalak”. Hát igen! A Műegyetem padjait koptattuk közösen és vitáztunk a végtelenségig a szünetekben, mert az előadásokon elhangzottakat, sokszor csak gyorsan lejegyezni futotta az időből. Egymást túlharsogva bizonygattuk a másik félnek, mit is jelentett a számunkra gyorsan földobott formula, és az előtte álló levezetés, a hozzáfűzött magyarázat. A következő szünetben folytattuk, mert újabb érthetetlen dolgok merültek föl. Előadóink, mint sokszor jómagam is életem során, azt tételezték, mi is pontosan úgy ismerjük az addig leadott szaktárgyakat, mint ők maguk. Ez sok esetben alaptalan föltételezés volt. Most, hogy ismét egymásra találtunk, nem a sűrű szakmáról esett szó, hanem, ki hová jutott, mit ért el az elmúlt tíz-tizenöt évben. Akadémiai doktorok, levelező tagok, tervezési főnökök, világot látott kollégák együtt örültek a műegyetemi oktatás eredményének. Egytől-egyig jól felkészült és sikeres emberek. Hogy kerültem én közéjük? Egyszerűen azért, mert nem volt más alkalmas mérnökember 4700 fős Rt.-nál. Már gazdasági vezér ig. helyettesként, én teljesítettem a pályázáshoz szükséges alapfeltételeket. Egy lehetőséget kapott az országban vállalatom, hogy valaki megpályázhassa a megtisztelő címet, és a vele járó kiváltságot. Vezetőtársam, András, vezérigazgatóm, Dénes sok szervezetben, nemzetköziben is, tagok, vezetők, támogatottak, nem feleltek meg a kihívásnak. Száznál több mérnökember személyi anyagát nézették át, a magukét persze ismerték, és végül az utolsó pályázati héten átadták nekem a lehetőséget. Szégyen lett volna, ha a cég alkalmatlan állománnyal rendelkezik a magas cím elnyerésére. A ceremónia alatt a két idegen nyelven illett beszélgetni, a Bizottság tagjai közöttünk, hol egyik, hol másik csoportban hallgatóztak, beszélgettek, ily módon is meggyőződve, méltó társakat választottak Párizsban, ahová a pályázatok beérkeztek. Nézegetem a most elém került fényképeket. Ott ülök, állok társaimmal, az egyiken kézfogással nyugtázták a diplomaátadást, ám előtte fennhangon, és nem anyanyelven ismét előadtuk magunkat. Pungor Ernő akadémikus, és az aktuális közlekedési miniszter, nem pályáztak, nem beszéltek, tiszteletbeli tagok lettek, és velünk együtt az EU egyik első gesztusaként a nyitás után, EURING-ek. A 38 magyar között, az 10511-dik FEANI tag én vagyok!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése