Velem mindig történik valami…Nagyon szeretem, azok közé tartozik, amik nem szerepelnek az otthoni étlapon, hát őt választottam. Káposztás cvekedli. Majd külön kérek hozzá cukrot a pultostól, mert úgy ízlik a legjobban, ha a fogammal rágom szét a kristálycukrot, aztán együtt nyelem le a villámra rászúrt mennyiséget. Péter meghívott ebédre, még rendezte a számlát, miközben helyet kerestem magunknak. Hely volt bőven, de mégse legyenek a közelünkben, nyugodtan fogyasszuk el beszélgetés közben ebédünket, ne zavarjuk esetleg mások falatozását. Letettem az asztalra a szabványtálcát, és elindultam visszafelé, hogy kristálycukrot kérjek, egy nagyüzemben biztosan van belőle nekem való adagnyi. Közben a szokás rabjaként kerestem a mosdót, egy kézmosás erejéig, nagy nehezen eligazítottak. Menjek vissza a lépcsőn, aztán forduljak erre meg arra, és ott van a mosdó. A bonyolult magyarázatot nem tudtam megjegyezni, lenn üres volt a tér, forgolódtam erre meg arra, de csak egy későn jövő útmutatása segített ki. Forgolódás helyett a függönyt keressem, a mögött van a hely! Mire elintéztem a dolgom, Péter már az asztal másik oldalán
várakozott rám. Közelebbről is szemügyre vettem választott cvekedlimet, és nem úgy nézett ki, mint ahogy vártam. Az első villaszúrásnyi adag után rájöttem káposztás cvekedli helyett morzsolt sonkás kockatésztát választottam. Milyen jó, azt is szeretem! Nagy adagot adtak, amíg ettünk Péter magyarázott, mesélte a „létszámkönnyítések” történetét, és időnként körbenézett. Nem volt senki a közelünkben akkor, amikor leültünk az asztalhoz, talán ismerőst keres, gondoltam. Később észrevettem, a kényesebb részleteknél, már ha egyáltalán kényesek, nézett körül barátom. Manapság! Azt tudom gyerekkorom óta, hogy bizonyos dolgokat jobb, ha nem hallanak idegen fülek, erre édesapa hívta föl a figyelmemet. Sutyival, legjobb gyerekkori barátommal, ha a vitát már nem tudtuk lezárni úgy rendes módon, ő apja csendőr voltára hivatkozott, mire én az én apám katonatiszt voltára. Ezt hallotta édesapa a kerítés mögül, és amikor vitánk után bementem az udvarra, nagyon megkért korábbi foglalkozásukat ne emlegessük, „nagy baj lehet belőle”, mondd meg Sutyinak is. Édesapa ritkán szólt, ha igen azt szentírásként követtük. Legközelebb, amikor Sutyival találkoztunk, megmondtam az intelmet. Sutyi már tudott a dologról, az ő apja is hallotta vitánkat, őt is megkérték, ne dicsekedjen avval, amivel nem szabad. Aki az ötvenes években élt tudta mit jelent nem beszélni valamiről, mert „baj is lehet belőle”, mi gyerekként nem tudtuk, de az apai szigornak engedelmeskedtünk, és a halk, csak mi halljuk kérést, éreztük, nagyon komolyan kell venni. De manapság! Igen, manapság is vannak dolgok, a régről származók, amelyeket sok családban elmondtak a gyerekeknek, nem csak a mi szüleink, biztosan Péter szülei is. Ez lehet az oka, hogy önkéntelenül is körbenézünk, van-e valaki a közelben, aki meghallja a meghallhatatlant, amiből „nagy baj is lehet”. Generációkba ivódott bele az önkéntelen mozdulat, a félni való, a félteni való reflexmozdulata. Manapság is él!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése