Infarktus
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. április 7.
Velem mindig történik valami…Egyedül voltam. Hatalmas fehérség vett körül, Pedig láttam a terem alsó szélét, ahogyan a fehér alap nekifutott a falnak. Ez a teremszél is fehér volt, de másféle. Tovább tekintettem a teremszél mentén, tekintetem a végtelenbe futott. Elgondolkodtam azon, hogyan lehetséges az egyenes teremszél, ha nem látom a végét. Csak, ha egy hatalmas kör vesz körül, lehetséges az ilyen elrendezés, és én a kör széléhez közel állok. Meg akartam győződni igazamról, hátratekintettem, ott nem láttam a fehértől elütő fehér színt. Fölöttem ugyanaz a fehérség, mennél inkább néztem, annál messzibbnek tűnt a távolság. Semmi félelmet nem éreztem, talán a fehérség miatt. Inkább csak túlságosan egyedül voltam. De ez az állapot hamar változni kezdett, mintha mezőn az őszi árpa bújna elő, megemelkedett milliónyi helye a talaj, és kipattant. Ahogy növekedett magasságuk, ember formájúvá váltak, fejük, mindegyik más, utána nyakuk, válluk következett, és körülvettek. Mindenki felém fordult, sugár irányban keskeny folyosót alakítottak ki, szétválva egymástól, a folyosók végén, úgy sejtettem, mintha nyílások lennének, de azok is fehérek, a padlószél fehérjéhez hasonlóan váltak el a környezettől. Minek ez a sok sáv, vagy út, jönnek még többen. Nem az történt, amit vártam. Megsokszorozódtam, és mindegyik folyosón egyszerre indultam el a nyílásból integető, hívogató valakik felé. Ahogy haladtam/tunk, a mellettem lévők összezártak, és követtek, nem láttam, de érzéseim diktálták, gondolatomat. Elértem, a nyílásokat, újabb nagy térben találtam magam, és megismétlődött az, ami az előbbiekben. Meddig fog tartani, kíváncsivá tett az események sora. A sokadik alkalom után kisebb termek következtek, végül aztán megállapodtunk, egy fehér asztal köré csoportosulva. Most meg mi követhet? A bennlévők mindegyike az asztal felé mutatott, és rám. Megértettem, másszak az asztalra. És hogyan tovább, feszengtem az asztalon. Hang nélkül megértették velem álljak négykézláb. Most megrémültem, a börtönök, az ott mindennapos borzalmak, jutottak eszembe, csak ezt a rengeteg fehérséget nem tudtam hová tenni. A körülöttem lévők arctalanná, egyformává váltak, ez fokozta félelmemet, eddig legalább különbséget tudtam tenni az egyesek között. Csak nem azért teszik, hogy utólag se tudjam meg ki mit tett velem. A legerősebb következik, hangzott, mintha mindenhonnan jött volna a hang. Megfeszítettem magam, elszántan a legrosszabbra, és egy irgalmatlan ütést éreztem. A gyomromra mérték, pedig négykézláb álltam az asztalom, aztán jött a következő. Hirtelen, hanyatt vágtam magam, most hátamon éreztem az ütéseket. Torkom száraz volt, és nehezen lélegeztem, köhögésinger kinzott. Álom, álom volt mindez, ami megtörtént, lekászálódtam az ágyamról, nagy nehezen elértem a villanykapcsolót, és rendeztem gondolataimat, még mielőtt kinyitottam volna a szemem. A fájdalom gyomromban nem múlott. Infarktus! Mi más lehetne, de túl vagyok rajta. Most már, hogy tudtam a biztosat, kinyitottam a szemem. Ágyam teli volt könyvvel, az oldalt fölszerelt polc ferdén lefelé állt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése