Velem mindig történik valami…Akkor láttam először és vélhetőleg utoljára azt a milliárdnyi lámpást. Dankóék, persze nem a betyár Dankó Pistáról van szó, hanem dr, Dankó László oxiológusról és feleségéről. Szegedről érkeztek, már nem először voltak nálunk pár napos látogatáson, kinn Kisújbányán. Még állott a nagy diófa a patak partján, amely átfolyik a portánkon. Pár évre rá, aztán egyik télen a viharos szél kidöntötte az évtizedek óta korhadó hatalmas fát. Ha termett, teli kosarakkal ontotta termését, kitartott egy egész esztendőre. A két őshonos, talán tíz méterre is fölnyúló alma, és a rengeteg szilvafa, le egészen a horhosig, beterítette árnyékkal a lakóház és az istálló által szabadon hagyott, füves területet. Akkor is a nagy diófa alatt gyújtottuk meg a szalonnasütéshez a tüzet. Laci készítette elő a szeletelt hagymát, velem együtt imádta a kenyérre csepegtetett szalonnazsíros kenyér tetején. Még világosban gyújtottam meg a tüzet, a szalonnacsurdításhoz majd a parazsát használjuk. Mire ellobbant a láng be is sötétedett. Különleges volt a nyár. Máskor föl-fölálltunk, forgolódtunk a tűz körül, a tűz melege és a völgybe áramló hűvösség miatt időnként hátat fordítottunk a parázsnak, később pulóvert, pokrócot kanyarítottunk derekunkra. A kényelmes, de vékony kempingszékek vásznán átsütött a hideg. Ezúttal egyenletes, szinte nappali meleg maradt a levegő, a lebukó Nap csak a világosságot vitte magával. Dankó doktorék, szerették a tájat, de nyáron is szívesen vették, ha befűtöttünk a cserépkályhába. Ez a nyár különleges volt. A kérészekről beszélgettünk, hogy nem minden évben népesítik be a Tisza tájat, nem minden évben virágzik ki a Tisza. A kérészek lárvái évekig tenyésznek az agyagos-homokos vízparton, aztán egyszer csak előjönnek, és elkezdik nászukat, lerakják petéiket a nőstények, és elpusztulnak a kifejlett rovarok, hogy aztán utódaik évek múlva ismét előjöjjenek egy napra, benépesíteni a Tisza vizét. A vacsorát már elfogyasztottuk, de nem akaródzott a lefekvés, a kellemes, csendes környezetben. Elcsendesedtünk, élveztük a nyugalmat, nagyokat szippantottunk a tiszta, meleg levegőből. A patakfolyással egy irányban helyezkedtem el, és egy felvillanó kicsiny fényt pillantottam meg a patak fölött. Nemsokára még egyet, aztán még egyet. Nézzétek csak szóltam a többieknek, előbújtak a kisújbányai kérészek. Dankóék persze nevettek, hogy lennének itt kérészek, de azért csak odafordultak, amerre mutattam. Mintha kértük volna, mintha megérezték volna a piciny bogarak, vendégek vannak nálunk, a Tisza mellől jöttek, mutatunk mi is csodát a jövevényeknek. Gyülekeztek, egyre többen és többen lettek, a patak mentén végig, amerre a szem ellátott, sejtelmes fényfelhő bontakozott ki, beborítva a patakot több méter magasságban. Egészen a lehajló ágakig tornyosultak a piciny, összemosódó lámpások. Mellemet a büszkeség feszítette. Lássátok Dankóék! Lám-lám, nem csak a Tisza mellett léteznek csodák, ráadásul, régen ismert jelenségek, hanem a mi kis, lakosaitól elhagyott, de általunk megszeretett, és újraéledő falunkban, Kisújbányán is!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése