Nagydolog
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. április 28.
Velem mindig történik valami…Időnként föladok egy csekket, azoknak, akikre ráfér. Alapítványok, a gyengén látók, a gyengén hallók, a tolókocsiba kényszerültek, a fiatal rákbetegek és volt, amikor az elhagyott kutyák gondjait viselők számlájára utalok ezer forintot. Nem tudok értelmes választ adni arra a kérdésre, miért nem többet. Ugyanabba a hibába esnék, mint sokan mások, akik azért nem adnak az eléjük álló kéregetőnek, mert nem arra költik majd a pénzét, amit ő gondolna. Mert majd bemegy az első kocsmába, és megissza, összekéregetnek ezek legalább annyit, mint amit én kapok havonta nyugdíjként. Meglehet. Egyik közterünkön egy szájharmonikásnak adtam valamennyit, és tőle megtudtam, napi két, két és fél ezer forintot adnak neki. Már elbocsátották az első szakmunkásokat, ő is szakember volt, méghozzá főiskolát végzett, és Kaposvárról járt minden nap Pécsre. Koldulni. Zenélni. Amint mondta, nem kap állást, egyedül van, nem szeretne lezülleni, hát ezért szájharmonikázik. De nem otthon, ott majd mindenki ismeri, szüleinek sem árulta el, miért jár Pécsre. Eltartotta magát. Akkor. Mára megszaporodtak a kéregetők, ma is adok, ha találkozom velük. És nem kérdezem soha, mi lesz a sorsa aprópénzemnek. Ha odaadtam rajta áll a dolog, mire költi. Tavaly télen a Spárral szembeni padon feküdt, kacatokkal bugyolálva kéregetőm. Kérése különös volt. Hozzak egy olyan kisüveges pálinkát, mindegy milyet, az alig száz méterre lévő vendéglátó ipari egységből. A takaró alól kidugta lábát, orrfacsaró, penetráns bűz zúdult rám fagyott lábáról. Szó nélkül otthagytam, és jöttem vissza a kétféle kisüveggel. Legyen választéka, evvel a lábbal nem fogja sokáig húzni. Indítványomat elutasította, mármint, ne hívjak mentőt, jól elvan itt a padon. Békén hagytam. Nem ismerem további sorsát, nem találtam legközelebb a helyén, talán jó helyre vitték, gondozásba vették. Ismerős társaságban előjött a hajléktalan sors, mindenki sajnálkozott, megkérdeztem, van valaki közületek, aki csekket küldött a rászorulóknak? Elhallgattak, a választ megkaptam! De nemsokára előhozakodtak a szokásossal: nem tudják, jó helyre kerül majd a pénzük, mert az újságban, híradásban hallottak esetet, talán többet az egynél, haszonlesők gyűjtöttek, magán célra használták föl a tőkét. De mi van a többivel, akiről nem hallottak? Elhallgattak! Másra terelődött a szó, a finom vacsora után, megint csak elhallgattak, észrevehetően, amikor közelítettem a kialakult beszélgető csoportokhoz. Nem lettem kívánatos, idő előtt távoztunk, nem akartam tovább rontani a hangulatot. Egyetemi professzor, tanszékvezető, professzor feleséggel, fogorvos férj, orvos feleséggel, egyetemi adjunktus vő, jogász feleséggel, elismert statikus tervezőmérnök, építész feleséggel. Mai intelligencia! Szüleik még szívesen adakoztak, aztán jött az ötven év, belenőttünk, a hatalom sikeresen atomizálta a társadalmat, pedig szocialista jelzőt viselt, és a kutatók nagy igyekezete ellenére sem sikerült mindeddig az atomokat tartósan fúzióra kényszeríteni. A robbantást Hirosíma óta ismerjük, a fúzió szabályozása megoldatlan kérdés.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése