Tehetetlenség
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. március 11.
Velem mindig történik valami…Nagydarab ember állt az utcasarkon, furcsa ruhát viselt, aki arra ment mindenkinek megakadt a szeme rajta. Mikor néhányan, bámészkodó gyerekek köré álltunk, az addig hallgatag óriás érdekes módon, mintha nő lett volna, vékony hangon megszólalt. A Kakuk fogadóban este, és minden este egy héten át, műsort adnak a bálteremben. Világszám, amit csak azért nem vittek még Európa más tájai felé, mert azok mesze vannak, de az itt lakóknak bemutatják, hát jöjjön el mindenki. Ha megtelt a terem, ne menjenek el, kívülről is hallhatják, láthatják majd a csodát. Én is fellépek, tette még hozzá, és tovább hallgatott, egészen addig, amíg egy újabb csoport gyerek összegyűlt, akkor megismételte mondókáját. Ritka alkalom, hogy vándormutatványosok érkeznek, este ott volt kicsi és nagy. A fogadó ablakai nyitva, mindent látni lehetett, ami benn történik, és csak fél árat kellett fizetni a kívül rekedteknek. A nagydarab ember, mint ahogy a nagyfiúk magyarázták, kasztrált volt ugyanúgy, mint a lovak, az igahúzáshoz. Övé volt az első szám, benn és kinn hallhatták a közismert népszínművek női szerepeit. A „férfi” volt szoprán, alt, és az utolsó számot, milyen csoda, tenorként énekelte. Aztán bejelentette a világszámot! Kérdéssel kezdte. Ki a legerősebb a kocsmában, az jöjjön ide, mert szükség lesz rá! Forgatták az emberek a fejüket, nem mozdult senki. A nagydarab ember besétált a közönség közé, kinézett egy magához hasonlót, és meglökte. Nem kellett kétszer megtennie, mert a meglökött fölugrott, mint akit rugó dobott, nekiesett az énekesnek. A küzdelem nem tartott sokáig, az énekes megadta magát, de volt jelentkező! Két bakot hoztak a terembe, mindkettőn hosszában éles penge. Bejött egy vékony, szinte kehes ember, az énekes elé állt, az megfogta a fejét, és kétoldalt a homlokát masszírozva a hüvelykujjával, beszélt hozzá. Aludj el, aludj el, merevedj meg, merevedj meg, ismételgette. A vékony ember lábujjhegyre állt és előredőlt, mint a deszka, ha hegyire állítják. A nagydarab elkapta, és küzdőtársával együtt ráfektették a pengékre, a sarkai és a válla tartották fektében. Hasára nagy terméskövet raktak, de a cingár ember nem hajlott, bírta a hatalmas súlyt. Na ide figyeljen, maga erősfiú, itt ez a „népszava”, most magán a sor, széttörheti ezt a nagy követ. A bentiek és a kintiek is csendben bámultak, a nagy kalapács lesújtott egyszer, kétszer és még ki tudja hányszor, mire a kő kettétörött, és a két kődarab lezuhant a deszkapadlóra. Fölhördültek, ez lehetetlen, ez kész csoda, de mi lesz a kis emberrel. Ahogyan elaludt, olyan módon föl is ébredt a kis emberke, és mintha a túlvilágról jött volna csodálkozott a tömeg őrjöngésén. Hát ez volt a világszám, vigyék hírét, holnap újra kezdődik a műsor! Másnap a nagydarab a falu másik végébe ment, mi követtük, és könyörögtünk neki, árulja el, mi történt tegnap, mert mi nem hisszük azt, amit láttunk. Talán megsajnált bennünket, talán nem is mondott igazat, de elárulta a titkot. Tehetetlen az a nagy kő, csak ne üssenek még egyet, miután széttörik, mert akkor az emberemnek annyi, szétütik a hasát.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése