Lelkiismeretfurdalás
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. március 17.
Velem mindig történik valami…Kiskorában sem hallgatott rám. Amikor megérkezett, rögtön elfoglalta a fekhelyemet, az ágyamat, és nem volt hajlandó távozni. Amikor erőltettem a dolgot, mérgesen, kedvesen rám nézett, és az erőltetésből nem lett semmi. Hosszasan sorolhatók azok a cselekedetei, amelyeket ágyneműm bánta. Természetesen beférkőzött közénk, és minden mozgásra azonnal fölébredt, vele kellett foglalkozni. A vasárnapi hosszabb alvást nem engedélyezte. Időben, rendszeresen odabújt hozzám, és az első vétlen, még félálomban végzett mozdulatra, azonnal reagált. Egyszer, hirtelen oldalra fordított fejem, vagyis fülem bánta, mert megragadta, nem engedte, egészen addig, amíg végleg föl nem ébresztett, és el nem kezdtem a napi, vele való foglakozást. Nekem nincs szükségem ilyesmire, mondogattam családtagjaimnak, de aztán beletörődtem a változatlanba. Egyetlen törekvésem neveltetése, nevelése lett, mert a féktelenkedését képtelen voltam elviselni. Már nagyfiú lett, és még mindig nem hallgatott rám, kéréseimet semmibe véve, igaz követett, vagy előttem, rótta az utat, és biztonságos távolságból visszatekintett, majd megnyugodott, nem maradtam le, én is abban az irányban haladok. Iskolába nem engedtem, sejtettem, hogy ottani engedetlenkedése, nem vetne jó fényt rám, magániskolába pedig, anyagiak híján, nem tudtam járatni. Magam veszem kézbe a dolgot, döntöttem, és az összes neveléselméleti, és gyakorlati könyvet beszerezve, kíséreltem meg iskolázását. Semmire nem jutottam vele, egészen addig, amíg egy szakember meg nem látta ügyetlenkedéseimet. Nézze, mindennek ára van, ha fáj is a dolog, meg kell tenni. Bízza ide, két nap alatt megtanítom, a maga szeme láttára, a legszükségesebb tudnivalókra, azokra, amik életet, halált jelenthetnek számára. Hétvége volt, a szombat és vasárnap elég lesz, szögezte le István. Úgy legyen, egyeztem bele, de kérem, legyen kíméletes. István erdélyi fiatalember lévén, mindenhez értett már, azért is jött el az ismeretlenbe, mert fölkészült volt az életre. Juhászként, gulyásként, csikósként megállta a helyét. Fát vágott nekünk a tél beállta előtt, a göcsörtösöket is, egy-egy fejszecsapással hasította félbe, aprította darabora. Rá bíztam hát, és messziről figyeltem, amint önzáró hurkot köt szegény nyakára, a madzag másik végét a szilvafa szárához rögzíti. Vékony, hajló vesszőt fogott, és csak annyit mondott, marad. Nem maradt, futásnak indult, de a hurok megfeszült, a futásból vinnyogás lett, és minden kezdődött elölről. A tizedik próbálkozás után a vékony vessző lecsapott, úgy figyelmeztetésképpen. István rám nézett bűnbánóan, de nem szóltam semmit. Vasárnap délelőtt, István engem kért, tegyek úgy, ahogy tőle láttam. De verés nem lesz! Már nincs rá szükség, nyugtatott, és láss csodát. Marad! Maradt. Hozzám! Odafutott boldogan. Megsimogattam, megnyalta kezem, aztán az arcomat kívánta, és az életmentő dresszura hatására, elsajátította az István által tanítottakat. Mindössze két dolgot. Marad és hozzám! Aldzsi egyedül kószált, amikor egy vad autós elgázolta.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése