Velem mindig történik valami…Egy fiatal teremtés elárulta, szívesen járja a vidéket, és szeretne ott házat venni, ahol a miénk található. Megmutattam, hol fekszik a mi házunk, és merre vásároltam volna, ha a miénk nem lett volna eladó. Google Map seggített. Végigpásztáztuk a vidéket, rázúmoltunk a mi telkünkre, Szonja szeme megcsillant. Az a legszebb rész a faluban, sík terepen álló ház, hegyoldallal, horhossal, patakkal. A patak is a miénk, jó párszáz méterrel lefelé van a portánk vége. Több száz alkalommal utaztam ki, és ahány alkalommal, mindig megálltam a pusztabányai erdészház előtti kanyarban, mert onnan a reneszánsz festőinek képe tárulkozott ki. A közeli mély völgyben növő hatalmas fák, távolabb a Zengőtől Komlóig húzódó sziluett, majd a háttérben a Misina a TV toronnyal. Fölmásztam a kis útmelletti dombra, hová korábban padot helyeztek el a természetjárók, én már csak a helyéről csodáltam a kilátást. Mikor meddig. Sokszor siettem, mert házunk rendbetételét jószerivel saját kezűleg végeztem.
Tetőjavítás, cserépátrakás, vakolatkaparás, sározás, homlokzatjavítás, csatornázás, vakolósár készítés, és vakolás, meg a konyhakert gondozása, fűkaszálás, mind más-más szakismeretet kívánt meg. Soha nem készültem el véglegesen a munkával, akárcsak Édesapa, aki ugyan így építgette családi házunkat. Hét közben délutánonként kiautóztam meszelni, ha éppen az volt soron. A sok tennivaló következtében időm nem nagyon maradt másra, mint falujárásra, megszemléltem mások „rekonstrukciós” munkálkodásait, és bekukkantottam Józsi bácsihoz. Mindenkit, minden alkalommal, örömmel látott, leültetett, és hozta a borát, meg a hozzávalókat, szalonnát, stifoldert, kenyeret. A kenyér szárazabb volt a kelleténél, hetente hozták neki gyermekei, unokái Hetényből. Ő nem költözik arra a rövid időre, ami még vissza van, mondogatta. Ha nem volt kedve enni, nem evett, össze is szűkült a gyomra, Márk doktor operálta meg, és megértve indokait, nem kellett arra az egy hétre sem abbahagynia a borivást. Valójában az Ő bora, csak pimpós szőlőlé, alkoholtartalma jóformán semmi. Józsi bácsi soha nem ivott vizet, talán a többiek sem, akik ott laktak, mert a víz fertőzött, meg nitrátos volt. Borkínáláskor ügyelt a tisztaságra. A készenlétben álló mosogatótálban meglötykölte a poharat, kezével körbesimította, elkente a zsíros rárakódást, aztán hozta a pincehideg bort. Ahogy mesélik, kirándulókat, akárcsak bennünket, örömmel látott. Egyedül élt már régóta, kutyái társaságában. A nagy fekete juhász, meg a kis korcs valami, áztatott kenyeret kaptak tőle, mást nem. Követte a „Mi Atyánk”-at, add meg nekünk kenyerünk ma! A kutyák hálájuk jeleként hozták Józsi bácsinak a lemészárolt vadakat, őzek, szarvasünők, nyulak maradékát, mert előzőleg a kutyusok kivették a maguk részét. Azóta minden megváltozott, a kutyákat lelőtték a vadászok, Józsi bácsi meghalt, a régi beköltözöttek megöregedtek, generációváltás zajlik. A táj megmaradt eredeti szépségében, számomra, hogy ritkán járok arrafelé, talán szebbé vált. Szonjának kívánom, találjon eladó házat!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése