Velem mindig történik valami…Elhalgatott a zenekar, fölhangzott a taps, elcsitult, a karmester hátrafordult, és leszólt a közönségnek, valaki dúdolta a dallamot, és mosolygott hozzá. Megjegyzése figyelmeztetésnek is fölfogható lett volna, ha az előzmények másképp alakulnak. Nem volt konferáló, a karnagy vezette a hangversenyt, ő vezette föl a majd elhangzó zeneszámokat, zenekari darabokat. Szabadságról beszélt az első pillanattól kezdve. A szabadságért folyó harcról, a hősökről, az uralkodó ellenfélről, és az elmaradhatatlan szerelemről. A „klisé” ismert, de Goethe és Beethoven jegyezte a művet, az „Egmontot”, a költő és zenegéniuszok közös művét. Mindössze három énekes szereplő és a karmester narratúrája pótolta a képzeletbeli színpadon zajló eseményeket. Így ismertté vált számomra az „Egmont” történése, a végzetes és szükségszerű kifejlettel, a hős halálával. Szabadság, szerelem…, mondta Petőfi, ez a mű azonban korábbi, de lényege azonos. Mit kezdhetünk a szabadsággal, ha itt van a nyakunkon, örök kérdés marad a mindenkori szabadságot elnyerő ember, népcsoport, vagy sorsközösség számára. Bánk bán győzött, Dózsa győzött, Rákóczi győzött, negyvennyolc győzött, ’56 győzött, ’89 győzött, ám a szabadság kivívása minden esetben tragédiába torkollott. A szünetben többen suttogták az idősebbek közül, nekik ’56 jut eszükbe. Amíg a rádióadás szünetelt, az Egmont nyitányt sugározták. Még most is suttognak, pedig nem lett volna feltűnő, ha hangosabban mondják, hallják a fiatalabbak is. Ülésszomszédom, számára az előadás csapni valóan rossz volt, ennyire gyenge régen volt meghívott zenekar. Nem sütött át számára az üzenet, amit a karnagy úr bevezetőjében megjegyzett, a mai este a szabadságról szól, csak az előadott módon tudták a darabot bemutatni. Beethoven és Erkel, mindketten Németalföldről származók, van Beethoven és van Erkel. Erkelről lekopott a van, ő magyar volt teljes lényében. Hunyadi László, Bánk bán, Dózsa György, mind hősei az elbukott magyar szabadságpróbálkozásoknak. A „Nyitány”, a „Nagy ária”, „Petur bordala”, „Dózsa esküje”, „Bánk, -Gertrudis kettőse” és a „Hazám, hazám…”, Palló Sándornak átírt változatban, baritonfekvésben, meghozta a sikert. A bordal után szólt a dúdolóhoz a karnagy úr, majd pedig biztatta volna a közönséget, énekeljünk együtt. Ezt nem sikerült elérnie, és fölcsendült még egyszer a „Hazám, hazám…”.
A tenor kitűnő hangja, előadásmódja, a szerepbe való átlényegülés, ahogy mondani szokták: fergeteges sikert aratott. A ráadások után sem mozdult a közönség. Nem volt virágcsokor, nem volt közszereplő, aki a karnagy úr helyett a szabadságeszményt méltatta volna. Bizony nehéz dolog a kivívott szabadsággal mit kezdeni. Nem a szabadságért, a szabadságra kellene összpontosítani minden figyelmünket. A karnagy úr, a már általa is kissé hosszúnak ítélt, bevezetőjében az eszmény időszerűségét kimondta, majd az est befejezésekor az „Erkel Színház” visszaállítására szólított bennünket, bátor „Tubeslokátor” ellenzőket.
Ekkor azonban a közönséget sunyítani véltem, az ellenzők nem voltak közöttünk!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése