drpetreandras: április 2010

Kvartett

Velem mindig történik valami…Te jó Ég! A ferencesek templománál vettem észre, az utcai szemüvegem van rajtam. Nagy hirtelenjében nem vettem magamhoz az olvasót. Majd lesz valami! Megérkezett a nyomtatóm, egy ezresbe került, hála a régi beszámításának, és új nyomtatóm végre, Mac kompatibilis. neki kezdtem a telepítésnek. Jól megizzasztott, de már futott a telepítő lemez, install, kikapcsolás, újraindítás, és kész. Lett volna, ha nem veszem föl a vonalast. András ugye jössz a horvát hetet nyitó estre? Nincs szándékomban, tíz perc múlva hét. Tebenned bíztunk, te vagy az utolsó reményünk. Gyere légy szíves nincs, aki lapozza a kottát, már Pesten is kerestük Király Csabát, fölsorolta az összes tanítványát telefonszámmal együtt, mindenkit fölhívtam, mind hazamentek a hétvégére. De föl kell öltöznöm, nem tudok autóval közlekedni a belvárosig, beletelik félórába, vagy még többe is, míg odaérek. Nem kezdődik nélküled a horvát hét! Meggyőztek. Ha Tudjman elnök annak idején nem úgy rajzolja be a határokat az európai fejesek előtt a szalvétára, akkor nem a Horvát Nemzeti Hét, hanem a szerb kezdődik ma, Pécsett. Tudjman elnöknek köszönhetem, horvátokkal találkozom ma este. Imre volt a vonal túlsó végén, a Művészetek Háza mindenese. Annyiszor segített, ha nem volt jegy, ha egyedül akartam megnézni egy kiállítást, bármit, ha kértem megtette a kedvemért. A vártnál is nagyobb szeretettel fogadtak, Szonja, a fogadást rendező már vitt is a művészekhez, angolul tudnak tájékoztatott menet közben. Előrement a színpad hátsó részébe, a művész, és a művésznők átöltöztek. Izgalmában maga után hívott, hogy bemutasson, én leszek a lapozó. A zongorista, már készen állt a bevetésre, a csellista és a hegedűs hölgyek öltözés közben nyújtották kezüket. Előkerültek a kották, Haydn, Dvorak, Matz, Piazzola műveivel készültek a Dubrovnik Zongora Trió tagjai. Nem rontottam el kedvüket rossz szemüvegem fölemlegetésével, megbeszéltük a tennivalókat, a Horvát Konzulátus küldötte szép bevezetőt mondott a zongorista rám nézett, kezdhetjük. OK! Én még ennyire összefirkált kottát nem láttam életemben. Az ujjrendek fekete ceruzásan, az ismétlések nem az eredeti nyomat szerint bejelölve, és mind más-más nyomtatásban. Rám nézett, aztán társaira, és belevágtunk. A második lapnál már előre nyálaztam az ujjaimat, már elfeledtem, hogy ők játszanak, és hogy közönség is van, a kotta, csak a kotta érdekelt és semmi más. Néztem a metrum előírásokat, a dallam ívelését, a balkéz játékát, füleltem a jobb kézre, és örültem a szünetjeleknek. Lement az első harmad, én is lejöttem a színpadról, és jól megtapsoltam magunkat, a második harmad után, a zongorista rám kacsintott, rendben ment minden. A harmadik rész egy Matz Elégiával kezdődött, már oda sem figyeltem. Piazzola aztán kitett magáért egy váratlan, gyors befejezéssel. Fölálltam, mintha lapoznék, a közönség hozzám igazodott, ők sem ismerték a darabot, várták, még következik valami. Tapsolni kezdtem, vastaps lett belőle, és a trióból kvartett. A zongorista összekulcsolt, magasba emelt kézzel búcsúzott.

MÉMadás

Velem mindig történik valami…Már azt hittem semmi nem történik velem, de történt. Abbahagytam a vasalást, mert eszembe jutott, hogy mi mindent visz az emberfia a sírba, ha megtörténik az elkerülhetetlen. Őrületes fáradtság vett rajtam erőt, tudtam, meg is van rá az okom. Hetek óta gyötör az álmatlanság, és nem az éghajlati viszonyok alakulása az oka. Más! Betelt az agyam! Ritkán fordul elő, ám most ismét megtörtént. Haladok fogantatásom óta a sír felé, ezt régóta tudom. És egyre többet hallom, ettől, vagy másik ismerősömtől, temetni „volt”, és nem „jött”, és nem Caesart, mint Antonius annak idején. Lejárt a Caesarok kora, hanem egyszerű, hozzám hasonló embereket. Nem vagyok egyedül gondolataimmal, azonban ezek a sajátoméi, nem máséi. Pierre Ronsard leírja negyven éves korában, ezután minden nap a halálra, az elmúlásra fog gondolni, de nem adatott meg neki az a kegyelem, hogy hamar elmúljon, még hetven évesen is írogatta szép szerelmes verseit az udvarhölgyek számára. Verselni sem tudok, de szeretném, ha a MÉM-ek titkát mielőbb megfejtenék. Hihetetlen mennyiségű ismeret, tudás veszik el naponta, és kerül a földtakaró alá, rövid időn belül a sírrablók már csak a tárgyi emlékeket találják. Persze azok is beszédesek, de régészeink, néprajzosaink is elmúlnak és az ő tudásuk is sírba vész. Viszik magukkal, maguknak. Szeretném legalább az enyémet megosztani másokkal, de ebben a rohanó világban inkább terhére vagyok embertársaimnak. Úton, útfélen próbálom osztogatni, amim van. Csak szemelgetnek, mint régi kollégáim, akik előrehaladásuk érdekében szívesen fölhasználták, sokszor ellenembben az átadott ismeretet. Az emberismeretet is átadtam, és ha észrevettem használják, örültem. Aminek nem örültem, csupán az a méltánytalan dolog, hogy elfeledték megemlíteni, kitől is származik a gondolat, a módszer, a tudás. Ja, a tudás az talán nem, hiszen mindig is azt kaptam vissza, ők öntötték testbe a készen kapottakat. Valóban én adtam a formát, de a tartalmat nem. Kolléganőm, országos első díjat nyert, a bianko üzleti terv ötletemmel. Ilyet még nem látott a Magyar Világ. Márta, meg a beosztottja, kitöltötték a cég számaival a Biankó Csekket. Pénzt, elismerést kaptak érte. Országosat! Szakmai életrajzukban ott díszelgett az országos elismerés. Az újságból tudtam meg sikerüket. Természetesen örömmel gratuláltam, és kértem egy példányt pályázatukból. Másolatot sem kaptam. De választ megalapozottat! Ők és nem én, készítették pályadíjnyertes dolgozatukat. Önállóan! Márta adjunktus, társa banki vezetővé lett. Mártával két hete, egy temetés után találkoztam. Főnökünket temettük, akinek beajánlottam beosztottamnak, osztályvezető lett belőle. Nyájasan üdvözölt, mint mindig, a megszokott módon, ha kettesben voltunk. Mert, ha nem, akkor másfelé fordult, amit nem jó szívvel vettem, eltűrtem. Legyen övé a dicsőség, és lelkiismerete! Kedvezményes nyugdíjas lettem, volt első szava, és tanítok az egyetemen újságolta boldogan. MÉM-et adtam! Remélem a MÉM-kutatásba vetett hitem, valósággá válik, sokan kaphatnak, az én MÉM-emből is.

Nagydolog

Velem mindig történik valami…Időnként föladok egy csekket, azoknak, akikre ráfér. Alapítványok, a gyengén látók, a gyengén hallók, a tolókocsiba kényszerültek, a fiatal rákbetegek és volt, amikor az elhagyott kutyák gondjait viselők számlájára utalok ezer forintot. Nem tudok értelmes választ adni arra a kérdésre, miért nem többet. Ugyanabba a hibába esnék, mint sokan mások, akik azért nem adnak az eléjük álló kéregetőnek, mert nem arra költik majd a pénzét, amit ő gondolna. Mert majd bemegy az első kocsmába, és megissza, összekéregetnek ezek legalább annyit, mint amit én kapok havonta nyugdíjként. Meglehet. Egyik közterünkön egy szájharmonikásnak adtam valamennyit, és tőle megtudtam, napi két, két és fél ezer forintot adnak neki. Már elbocsátották az első szakmunkásokat, ő is szakember volt, méghozzá főiskolát végzett, és Kaposvárról járt minden nap Pécsre. Koldulni. Zenélni. Amint mondta, nem kap állást, egyedül van, nem szeretne lezülleni, hát ezért szájharmonikázik. De nem otthon, ott majd mindenki ismeri, szüleinek sem árulta el, miért jár Pécsre. Eltartotta magát. Akkor. Mára megszaporodtak a kéregetők, ma is adok, ha találkozom velük. És nem kérdezem soha, mi lesz a sorsa aprópénzemnek. Ha odaadtam rajta áll a dolog, mire költi. Tavaly télen a Spárral szembeni padon feküdt, kacatokkal bugyolálva kéregetőm. Kérése különös volt. Hozzak egy olyan kisüveges pálinkát, mindegy milyet, az alig száz méterre lévő vendéglátó ipari egységből. A takaró alól kidugta lábát, orrfacsaró, penetráns bűz zúdult rám fagyott lábáról. Szó nélkül otthagytam, és jöttem vissza a kétféle kisüveggel. Legyen választéka, evvel a lábbal nem fogja sokáig húzni. Indítványomat elutasította, mármint, ne hívjak mentőt, jól elvan itt a padon. Békén hagytam. Nem ismerem további sorsát, nem találtam legközelebb a helyén, talán jó helyre vitték, gondozásba vették. Ismerős társaságban előjött a hajléktalan sors, mindenki sajnálkozott, megkérdeztem, van valaki közületek, aki csekket küldött a rászorulóknak? Elhallgattak, a választ megkaptam! De nemsokára előhozakodtak a szokásossal: nem tudják, jó helyre kerül majd a pénzük, mert az újságban, híradásban hallottak esetet, talán többet az egynél, haszonlesők gyűjtöttek, magán célra használták föl a tőkét. De mi van a többivel, akiről nem hallottak? Elhallgattak! Másra terelődött a szó, a finom vacsora után, megint csak elhallgattak, észrevehetően, amikor közelítettem a kialakult beszélgető csoportokhoz. Nem lettem kívánatos, idő előtt távoztunk, nem akartam tovább rontani a hangulatot. Egyetemi professzor, tanszékvezető, professzor feleséggel, fogorvos férj, orvos feleséggel, egyetemi adjunktus vő, jogász feleséggel, elismert statikus tervezőmérnök, építész feleséggel. Mai intelligencia! Szüleik még szívesen adakoztak, aztán jött az ötven év, belenőttünk, a hatalom sikeresen atomizálta a társadalmat, pedig szocialista jelzőt viselt, és a kutatók nagy igyekezete ellenére sem sikerült mindeddig az atomokat tartósan fúzióra kényszeríteni. A robbantást Hirosíma óta ismerjük, a fúzió szabályozása megoldatlan kérdés.

Valóságmese

Velem mindig történik valami…Egyedül maradt, elhagyták szülei, testvérei. Halálán volt ő is. Kicsi agya nem tudta földolgozni a történteket. Nem kapott magyarázatot arra, hogy miért éppen vele történnek ilyen dolgok. Hárman voltak, hárman várták szüleik hazaérkezését, nem voltak képesek ellátni magukat. Szülei elképesztő szorgalommal készítették el lakóhelyüket, minden kényelem, amire szükségük lehetett, megérkezésük előtt észen állt. Szüleik nagyon szerették egymást. Mamájuk szépségének korán híre ment, még mielőtt eladósorba került. A férfinép szemmel tartotta, és alig várták, hogy eljöjjön az ideje felnőtt korúságának, egymás ellen vetélkedtek, mutogatták magukat, szerenádot adtak, finomságokkal kedveskedtek neki. Elérkezett az ideje, hogy válasszon a sok udvarló közül, a legszebb, és legerősebb legény tetszett meg neki, úgy vélte vele eltölthetik életüket, gyermekeknek életet adva, fölnevelve, és figyelemmel kisérve további sorsukat. A kiválasztott még napokig udvarolt neki, mással már nem állt szóba, kellette magát, jól esett az igyekezet, amit leendő párja a nap minden percében bizonyított. Jól választott, a nászukat a közelben töltötték, jó itt a védett környezetben, boldogok voltak. Hármas ikreknek adott életet. Arról beszélgettek párjával, már nászuk alatt is, milyen jó is lenne, ha egykorú testvérek születnének. A nagy Teremtő meghallgatta kívánságukat. Párja elragadtatásában, szerenádot adott neki, pontosan úgy, mint udvarlása idején, a hoppon maradt vetélytársakkal együtt. A többi legény nagy része is talált párt magának, a féltékenység elszállt, mintha nem is lett volna. Gyermekeiket szépen nevelték, arról tanakodtak már, hogy tovább is segíteni fogják őket, ha úgymond kirepülnek a fészekből. Édesanyjuk, apjuk fölváltva óvták őket, a hidegtől, és a hőségtől egyaránt. A sok tápláló finomságtól gyorsan fejlődtek, mindhármuknak jutott bőségesen. Lassan telelakták a szépen megépített, otthont. Egyik vidám játszadozásuk alkalmával testvérei elvesztették egyensúlyukat, és kizuhantak a magas, biztonságos helyről, életükkel fizettek, az óvatlanságért. Szüleik nem tettek szemrehányást neki, örültek, hogy ő megmaradt számukra. Egyedül érezte nagyon magát, de a finomságok, amelyekből most, hogy egyedül maradt, mind neki jutott, feledtették testvéreit. Gyerek volt, nem is igazán fogta föl a baleset szomorú voltát. Majd, ha ő is szülő lesz, másképp gondolkozik, most csak magával volt elfoglalva. Aztán újabb esemény zavarta meg életét, édesanyja áldozatul esett ősi ellenségüknek. Apja ezek után még gyakrabban látogatta, rá hárult minden feladat. Az élelemszerzés, a viharos szél által megrongált otthon javítása, és a hőségtől szenvedő test védő takarója is. Lassan elhagyhatja otthonát, önálló életet kezdhet ő is, megerősödött, de nem merészkedett ki az otthon biztonságából, belül érezte, még gyenge az önálló életre. Sorsa váratlan fordulatot vett, már hosszú ideje nem jött az apja, eltelt az első egyedül töltött nap, a hőségtől szomjúság gyötörte, másnap már mozdulni sem tudott, reménykedett. Reménye szertefoszlott, úgy találtunk rá a fészekben, holtan.

Macskajaj

Velem mindig történik valami…A háttérből hallatszott a hangja, ő is szeretne velem beszélni. Add már ide a telefont, gyorsan! Gyorsan megkapta a készüléket, édesapjával már elrendeztük a dolgunkat. Ne főtt húst, hanem nyerset, és ne csirke mell legyen, hanem véres, azt szereti. Oda rakd, ahol volt, mert kigondoltam, arra fog járni az éjjel. Hát hogyne ígértem volna meg mindent, amit kér. Eddig is úgy történtek a dolgok, ahogy ő, a kis unokám akarta. Ebben az esetben is örömmel tettem eleget a kérésének. Jobboldalon is van bejárata, meg baloldalon is. Nagyon ügyesen megszerkesztették azok, akik kitalálták a szerkezetet. Középütt egy billegő, hintaszerű lapra helyezendő az élelem, mindig olyan, amire vadászik az ember. Ez alkalommal a várható zsákmány egy nyest, vagy egy menyét. Valami éjjeli ragadozó állat. Már harmadik galambunk esett zsákmányává. És én vagyok a hibás, nem gondoltam arra, hogy az egyébként gondosan elkészített madárház ne csak fölül, madaraink számára legyen zárt, hanem a betonlapok között se maradjon piciny rés sem, az ismeretlen ragadozó számára. Benn a városban, elképzelhetetlen a ragadozó jelenléte, vélekedtem, roszzul. Jó ideig éltem falun, ott időnként a tyúkok szenvedtek, meg persze mi is, a bódító görény szagtól, és mindig a tyúkok húzták a rövidebbet. Nagyritkán előfordult más ragadozó is, de Ő mindig pórul járt, elárulták társai, mert aznap nem jöttek kéregetni, jóllaktak az elcsent tyúkokkal. A kisbíró a bejelentésre, azonnal a faluvégre indult rendet tenni. De itt a városban, kerítéssel körbevett portánkon, ilyen eset nem fordulhat elő. Nyugodt szívvel, és fáradtan feküdtem le, unokám kérésének teljesítése után. A csapda készre állítása kezet, lábat igénybe vevő feladat. A jobb és baloldali bejáratot egyszerre lezáró fémlapokat, amelyeket a majd várható állat fog működésbe hozni, miután a középütt elhelyezkedő billegőre lép, mert ott érzi, látja a táplálékot, a billegő félrebillen, és elmozdítja a derékszögben fölfelé álló rövidebb pöcköt, ami által a hosszabb pöcök elfordulva, annak a végén található, ugyancsak derékszögben hajlított két másik, kisebb pöcök, a bejáratot lezáró fémlapok súlyától elszabadulva a bejáratok egy időben lezárnak, először kiindulási helyzetbe kell hozni. Ez a működés alapja. Vagyis, a két ajtót két kézzel egyszerre kell fölemelni, a középső billegő kis pöckét össze kell illeszteni a nagyobbal, csak annyira, hogy éppen érintkezzenek egymással. Ehhez a művelethez a bal lábfej, és a jobb térd összhangja szükséges. Két kéz, két láb, és nagy türelem, de sikerült! Reggel, ébredés utáni első gondolatom a csapda. Megkerülve madárházat, játszóházat odalopóztam a közelébe, és megláttam a lezárt ajtókat. Az örömtől mindjárt hevesebben vert a szívem, megvan a ragadozó! És az unokám mennyire örül majd sikeremnek, gondoltam, és átmásztam a kis málnáson. Nem egyszínű éjjeli ragadozót, hanem a fehér-szürke, a már régóta ismert, rigóvadász kóbor bakmacskát láttam a csapdában. Mit is tennék mást, elengedtem. Nyávogott meghunyászkodva, mintha ártatlan lenne. Jut eszembe, talán ö az éji vadász?

Hagymaszag

Velem mindig történik valami…1991, december 20. EURING 10511. Nem hiszem, hogy sokan rendelkeznek evvel a kóddal. Ezen a napon adták át a Műegyetemen az okleveleket. Negyvenen voltunk ott, a régi díszteremben, ahol annak idején átvettem a villamosmérnöki diplomámat. A kora reggeli vonattal utaztam, jóval a kezdés előtt érkeztem meg, még nem foglaltak helyet a meghívottak, szokásostól eltérően a fogadás, amit inkább megismerkedésnek, vagy „jaj, de régen nem láttalak” felkiáltásnak lehettek a jelenlévők tanúi. Megismerkedtem Pungor Ernő akadémikussal, a Harmadik Köztársaság fejlesztési ügyekkel megbízott államtitkárával, az aktuális közlekedési miniszterrel, és egy-egy ismerős arc föltűnésekor, mi is fölkiáltottunk, „jaj, de régen láttalak”. Hát igen! A Műegyetem padjait koptattuk közösen és vitáztunk a végtelenségig a szünetekben, mert az előadásokon elhangzottakat, sokszor csak gyorsan lejegyezni futotta az időből. Egymást túlharsogva bizonygattuk a másik félnek, mit is jelentett a számunkra gyorsan földobott formula, és az előtte álló levezetés, a hozzáfűzött magyarázat. A következő szünetben folytattuk, mert újabb érthetetlen dolgok merültek föl. Előadóink, mint sokszor jómagam is életem során, azt tételezték, mi is pontosan úgy ismerjük az addig leadott szaktárgyakat, mint ők maguk. Ez sok esetben alaptalan föltételezés volt. Most, hogy ismét egymásra találtunk, nem a sűrű szakmáról esett szó, hanem, ki hová jutott, mit ért el az elmúlt tíz-tizenöt évben. Akadémiai doktorok, levelező tagok, tervezési főnökök, világot látott kollégák együtt örültek a műegyetemi oktatás eredményének. Egytől-egyig jól felkészült és sikeres emberek. Hogy kerültem én közéjük? Egyszerűen azért, mert nem volt más alkalmas mérnökember 4700 fős Rt.-nál. Már gazdasági vezér ig. helyettesként, én teljesítettem a pályázáshoz szükséges alapfeltételeket. Egy lehetőséget kapott az országban vállalatom, hogy valaki megpályázhassa a megtisztelő címet, és a vele járó kiváltságot. Vezetőtársam, András, vezérigazgatóm, Dénes sok szervezetben, nemzetköziben is, tagok, vezetők, támogatottak, nem feleltek meg a kihívásnak. Száznál több mérnökember személyi anyagát nézették át, a magukét persze ismerték, és végül az utolsó pályázati héten átadták nekem a lehetőséget. Szégyen lett volna, ha a cég alkalmatlan állománnyal rendelkezik a magas cím elnyerésére. A ceremónia alatt a két idegen nyelven illett beszélgetni, a Bizottság tagjai közöttünk, hol egyik, hol másik csoportban hallgatóztak, beszélgettek, ily módon is meggyőződve, méltó társakat választottak Párizsban, ahová a pályázatok beérkeztek. Nézegetem a most elém került fényképeket. Ott ülök, állok társaimmal, az egyiken kézfogással nyugtázták a diplomaátadást, ám előtte fennhangon, és nem anyanyelven ismét előadtuk magunkat. Pungor Ernő akadémikus, és az aktuális közlekedési miniszter, nem pályáztak, nem beszéltek, tiszteletbeli tagok lettek, és velünk együtt az EU egyik első gesztusaként a nyitás után, EURING-ek. A 38 magyar között, az 10511-dik FEANI tag én vagyok!

Embermicsoda

Velem mindig történik valami…A buszmegálló mérhetetlen adat, információ és hír forrása. Az információnak hírértékre van, hogy mekkora a hírérték, arra bizonyos megállapodást kell kötni magunkkal, mert egy információ lehet nekem hírértékű, másnak azonban csak egy adat a sok közül, amit akár nem is érdemes megjegyezni. Komoly emberek foglalkoztak a kérdéskörrel, és megalapozták az elméletet, amelynek az adat, az információ, a hír képezi vizsgálódási tárgyát. Nagyon nagy hírértékkel bír az információ, ha semmit nem ismerünk az információból, és semmi értéke van annak, ha minden jellemzőnek a birtokában vagyunk. Tudom, nyelvhelyességi gondok vannak az előző mondattal, de itt ezt így kell mondani, mert a semmi érték az a nulla, és olyan nincs, hogy nulla értéke sem lenne az információnak. Az adatokkal is lehet persze sok mindent kezdeni, összeadni, átlagolni, várható értékét meghatározni, újabb, már ismert adat megérkezésének a valószínűségét meghatározni stb. A buszmegállóban csak hallgatni kell, és figyelni és minden buszmegállóban más-más dolgot hall a hallgatózó, amelyet aztán saját maga számára adatként, hírként kezel. Nem kell újságot olvasni, rádiót hallgatni, tévét nézni, interneten brózerolni, ömlik az információ. Eltörött a Széchenyi tér gránit burkolatának egyik darabja, szemébe fújta a szél a gránitlapok között még nem megállapodott homokszemcséket, ferde a leendő szökőkutak betonburkolatának oldalfala. Aztán jönnek a következtetések, micsoda gránit ez, hogyan fogja kibírni az esetleg a téren a tűzoltáshoz szükségessé váló nagy piros autók, még az oda behajtó őslakosok kisebb autóinak terhelését sem viseli majd el, hiszen most csak gyalogos forgalom van. Jobb lett volna a régi burkolatot úgy hagyni, ahogy volt, és ha már új a gránitburkolat, akkor, pedig miért nem jó a süttői, és miért kellett a kínai. Biztosan jó üzlet valakinek, amiből busás haszon származik, mi a csudának nyúltak a térfelújításhoz, jó volt az úgy, ahogy volt. Nyáron meleg lesz a kőfelület, nem lehet majd leülni, télen meg hideg lesz, és ráfagy a lehullott csapadék, az arra járók elcsúsznak, kezüket, lábukat törik, és az egészségügyi ellátás nem teszi lehetővé a protézis beültetését, többéves a várakozási lista. Engem is úgy soroltak be folytatta a beszélő, hogy kéthavonta járjak ellenőrzésre, állapotom romlani fog, az egészen biztos, és így majd jogot szerzek a korábban megtörténő beavatkozásra. Kibújt a szög a zsákból! Az utolsó mondatnak számomra már nincs hírértéke, pontosabban a hír értéke nulla. Előbújt az ember, az önző ember, a beszélőből. Beleszóltam a társalgásba, nem helyes, hogy elfogadta az ajánlatot, mert képzelje el, mi lenne, ha az, aki az ajánlatot adta, mindenkinek ugyanúgy megtenné ajánlatát. És, ha ez így lenne, vélelmezzük, akkor a várakozási lista nem többéves, hanem annál rövidebb, és nemcsak az ön számára, hanem mindenki számára. Vagyis egészségügyi ellátásunk jobb, mint ön föltételezte, a Széchenyi téri kőtörés egyedi eset, a homokszemek majd megállapodnak a résekben. Csúnyán néztek rám, micsoda egy ember maga!

Professzorbizalom

Velem mindig történik valami…Néhány óra múlva csend lesz. A törvény szerint. Mintha lehetne szabályozni az emberek gondolatát, cselekedeteit, úgy általában. Most kilenc óra van, és a környékünkön nem lesz csend, mert a fölöttünk lévő két egyetemi kollégiumban a csend hajnalhasadáskor kezdődik, amikor a kakasok faluhelyen, ha vannak még, kukorékolni kezdenek. A fiatalok akkor elmennek, lefeküdni, és ki hogyan bírja, másnap úgy kel föl a vizsgaidőszakra készülődni. Ismerőseim megkértek, persze szívesen megtettem, ne most kérjek különleges dolgot a sokszorosító kisüzemben, mert rengeteg munkájuk van, egyre másra jönnek a szakdolgozatok készítői, a végzősök, köttetni, minden percük arra fordítódik, hogy a diplomához elengedhetetlen beadási határidő betartassék.
Nem is erősködtem, ráérek, nekem már van diplomám, dicsekvésképpen, több is, tudom mit jelent rátenni az i-re a pontot. Egyik diplomám védésekor, a szakdolgozattal gyűlt meg a bajuk a Bíráló Bizottság tagjainak, nem elégedtek meg a fölsorolt szakirodalmi hivatkozások számával. Az adott helyzetben, a megelőző történések következtében úgy döntöttem, a gyors válasz lesz a kielégítő. Fölsoroltam nem magyar ismerőseim neveit, volt belőlük jócskán, úgyhogy leállítottak fölsorolás közben, köszönjük elég lesz. A szakmai kérdéseket nagyrészt megválaszoltam, de nem voltam biztos a jó eredményben. Kiküldtek, majd szólítanak, a Bizottság értékelni kívánja tevékenységemet. Eltelt a szokásos húsz perc, még tanácskoztak, én várakoztam szorgalmasan. Már sokallani kezdtem a várakozást, rossz előérzetem volt, ami azonban nemsokára tévesnek bizonyult. A bírálók elfogadták feleleteimet, helybenhagyták a szakdolgozatomra ajánlott osztályzatot. Ronkay professzor, aki a szakmában nemzetközi szaktekintélynek számított, kiegészítő megjegyzést fűzött az általános bírálathoz. Megmondanám, hogy az általam fölsorolt nevű szakértők, hol működnek, nem hallotta egyikőjük nevét sem, igaz ő már, mint nyugdíjas professzor tölti be a Bizottságban az elnöki posztot. Őszintén megválaszoltam kérdését, Karl Marx Stadtban, Drezdában, Grácott, meg Kanadában. Való igazat mondtam, valóban ott éltek, és a szakmában dolgoztak. Professzor úr kiegészítő megjegyzése úgy hangzott, különösen elismeri szakirodalombeli jártasságomat. Elbocsátottak, de az óta is szégyellem magam előtt magam. Diákkoromban nem lettem volna ilyen slágfertig, a közel tíz éves élettapasztalattal a hátam mögött már megbizonyosodtam arról, hogy a szakdolgozat, és az osztályzat csak a kezdete a szakmai munkának, később jönnek a megpróbáltatások. Csend, kampánycsend lesz nemsokára, pár óra az egész, utána jönnek a megpróbáltatások, mi lesz a végső eredmény, mit válaszolnak majd a politikusok a fölsorolás utáni években. Arra gondolok, mire futja majd a bizalomból, mi valósul meg a csend előtti munkából, mire lesznek képesek a második diploma birtokában. Ronkay professzor bizalma jogos volt!

Fényfelhő

Velem mindig történik valami…Akkor láttam először és vélhetőleg utoljára azt a milliárdnyi lámpást. Dankóék, persze nem a betyár Dankó Pistáról van szó, hanem dr, Dankó László oxiológusról és feleségéről. Szegedről érkeztek, már nem először voltak nálunk pár napos látogatáson, kinn Kisújbányán. Még állott a nagy diófa a patak partján, amely átfolyik a portánkon. Pár évre rá, aztán egyik télen a viharos szél kidöntötte az évtizedek óta korhadó hatalmas fát. Ha termett, teli kosarakkal ontotta termését, kitartott egy egész esztendőre. A két őshonos, talán tíz méterre is fölnyúló alma, és a rengeteg szilvafa, le egészen a horhosig, beterítette árnyékkal a lakóház és az istálló által szabadon hagyott, füves területet. Akkor is a nagy diófa alatt gyújtottuk meg a szalonnasütéshez a tüzet. Laci készítette elő a szeletelt hagymát, velem együtt imádta a kenyérre csepegtetett szalonnazsíros kenyér tetején. Még világosban gyújtottam meg a tüzet, a szalonnacsurdításhoz majd a parazsát használjuk. Mire ellobbant a láng be is sötétedett. Különleges volt a nyár. Máskor föl-fölálltunk, forgolódtunk a tűz körül, a tűz melege és a völgybe áramló hűvösség miatt időnként hátat fordítottunk a parázsnak, később pulóvert, pokrócot kanyarítottunk derekunkra. A kényelmes, de vékony kempingszékek vásznán átsütött a hideg. Ezúttal egyenletes, szinte nappali meleg maradt a levegő, a lebukó Nap csak a világosságot vitte magával. Dankó doktorék, szerették a tájat, de nyáron is szívesen vették, ha befűtöttünk a cserépkályhába. Ez a nyár különleges volt. A kérészekről beszélgettünk, hogy nem minden évben népesítik be a Tisza tájat, nem minden évben virágzik ki a Tisza. A kérészek lárvái évekig tenyésznek az agyagos-homokos vízparton, aztán egyszer csak előjönnek, és elkezdik nászukat, lerakják petéiket a nőstények, és elpusztulnak a kifejlett rovarok, hogy aztán utódaik évek múlva ismét előjöjjenek egy napra, benépesíteni a Tisza vizét. A vacsorát már elfogyasztottuk, de nem akaródzott a lefekvés, a kellemes, csendes környezetben. Elcsendesedtünk, élveztük a nyugalmat, nagyokat szippantottunk a tiszta, meleg levegőből. A patakfolyással egy irányban helyezkedtem el, és egy felvillanó kicsiny fényt pillantottam meg a patak fölött. Nemsokára még egyet, aztán még egyet. Nézzétek csak szóltam a többieknek, előbújtak a kisújbányai kérészek. Dankóék persze nevettek, hogy lennének itt kérészek, de azért csak odafordultak, amerre mutattam. Mintha kértük volna, mintha megérezték volna a piciny bogarak, vendégek vannak nálunk, a Tisza mellől jöttek, mutatunk mi is csodát a jövevényeknek. Gyülekeztek, egyre többen és többen lettek, a patak mentén végig, amerre a szem ellátott, sejtelmes fényfelhő bontakozott ki, beborítva a patakot több méter magasságban. Egészen a lehajló ágakig tornyosultak a piciny, összemosódó lámpások. Mellemet a büszkeség feszítette. Lássátok Dankóék! Lám-lám, nem csak a Tisza mellett léteznek csodák, ráadásul, régen ismert jelenségek, hanem a mi kis, lakosaitól elhagyott, de általunk megszeretett, és újraéledő falunkban, Kisújbányán is!

Rongyosélet

Velem mindig történik valami…Húsz, harminc, negyven…hetven százalékos leértékelés a ruházati áruházakban, és máshol is. Mihez képest, hát a száz százalékhoz képest. Miért lehet ezt az elképesztő leértékelést megtenni, hát azért, mert jön az újabb, újból kezdődik a szezon. A tavaszi kollekció persze száz százalék, vagy az is már valaminek a százaléka. A turkálókban hibátlan árukat talál magának a turkáló, kilóra mérik, vagy darabra, egyre megy, megéri annak, aki a turkálót üzemelteti. A minap az orrom előtt húzták ki a turkálnivalóval teli zsákokat. Egyiket a másik után, nem tudtam a járdán továbbhaladni. A tulaj mozgatta az embereit, gyorsabban, mert délutánra már az ország másik végében kell lenniük. Most péntek van, amikor odaérnek, az ottani turkálóban szépen szortírozzák a zsákokban megérkező ruhaneműt, és ott is elkezdődhet a turkálás. Pénteken délután az elsőként érkezőknek száz százalékot kell fizetni, aztán a hétfőn érkezőknek már engednek a száz százalékból, naponta tíz százalékot, egészen péntekig, mert onnan is továbbkerül a turkálnivaló. És mi lesz a maradékkal kérdésemre a tulaj azt válaszolta nincs maradék, de az utolsó darabokat is száz százalékért próbálják értékesíteni, a turkálók aztán elviszik az egész turkálnivalót. Mihozzánk a gazdagabb országokból érkezik az áru, aztán a tulajdonos viszi a szegényebb helyekre az egyre kevesebbet érő, de mindenhol száz százalékért eladandó szállítmányt. Engem is elragadott a hév néhány évvel ezelőtt, pedig nem is volt szükségem a turkálnivalóra, de annyira újak voltak és annyira olcsók a száz százalékhoz képest, hogy vásároltam. Most majd bedobom a gyűjtőládába a nem használt, olcsón megvett, de mégiscsak pénzért vásárolt fölösleges holmimat. Mennyit változott a világ ötven év alatt! Gyerekkoromban Tóth, gúnynevén Tódor Pista bácsi varrta első hosszú nadrágomat, a háború utánra megmaradt végvászonból.
A háború előtt végvásznakat vásároltak, és mindenki varratta a ruháját. Pista bácsinak mindenféle ruhaneműhöz egyetlen szabásmintája létezett, azt alakította arra a formára, amilyen a megrendelőre illett. És nemcsak úri szabó, hanem női szabó is volt egyidejűleg, Az állt a cégérén, hogy Tóth István, úri és női szabó mester, hozott anyagból is dolgozom. Pista bácsinál kínálat is létezett, igaz, hogy csak kétféle, sötét és világos. A sötét ünnepi alkalomra, a világos mindennapi viseletre. Addig viseltem a nadrágomat, amíg lehetett, ha bepiszkolódott, akkor tisztítóba adtam, mígnem egyszer kiégett a cigarettától, de Pista bácsi a foltot is elkészítette. Aztán megjelent a konfekció, Pista bácsi már nem varrt új ruhát, csak foltozott, még később föladta az ipart, és kis földjén gazdálkodott, a fiát abból iskoláztatta. Ötven év eltelt és ma a gyűrött, meg a rongyos ruhákat árulják. Száz százalékért, az üzletekben, és nem a turkálókban! A turkálókban nem lehet gyűrött, rongyos ruhához jutni, még száz százalék fölött sem. A gyűrött, a rongyos lett a divat. Lehet, hogy mégsem viszem el turkálóban vásárolt ruháimat, megvárom, amíg lerongyolódnak rajtam.

Tekintetkapcsolat

Velem mindig történik valami…Kérem, maguk jöjjenek hozzám a szünetben, szakítottam félbe előadásomat, és rámutattam három fiatalra, akik magukat nem zavartatva csevegtek a hallgatóság kellős közepén. Már korábban észrevettem társaikon, hogy nemcsak engem, hanem a környezetük figyelmét is elvonhatják, a körülöttük ülők oda-oda fordították fejüket engem, pedig kifejezetten zavart figyelmemet elterelő, méltatlannak tartott beszélgetésük. Lehet, rossz szokásom, ha elmegyek egy előadásra, akkor igyekszem összeszedni magam, és odafigyelek az előadóra, mondandójára. Így volt egyetemista koromban is. Soha nem értettem azokat a kollégákat, akik, igaz a hátsó sorokban, részt vettek ugyan az előadásokon, ám egészen mással foglakoztak. Akkor még létezett a katalógus intézménye, váratlan időnként összeszámolták, ki van jelen, ki nem. Aztán, ha összegyűlt három távollét, már csak utóvizsgára jelentkezhetett a delikvens. Evvel a dologgal nem értettem egyet, már akkor sem, de az előadót megtisztelni a figyelemmel, elvárható minimum. Az lelkesített előadásaimon, ha a szemkontaktus is kialakult, akire tekintettem viszonozta azt, és így észrevettem, ha fárad a figyelem, rövidebbre fogtam mondandómat. A megszólított hallgatók a szünetben, folyosói sétám alatt odajöttek hozzám, megkértem őket, hozzák el indexüket a Tanulmányi Osztálytól, elégségest adok a még alig elkezdett szemeszterre, és nem kell előadásaimat látogatniuk. Beleegyeztek, én bejegyeztem az elégségest mindhármójuknak. A három fiú közül egyikük, ott volt az összes előadásomon, a másik kettő nem jött. Vizsgaidőszakban egyik a kettő közül jelentkezett, szeretne jobb jegyet, kellene az átlag javításához a jobb osztályzat. Előbb kellett volna meggondolnia magát, válaszoltam, látszott rajta méreggel teli távozik el. A harmadik diákommal hosszú évek múltán, már nem is voltam oktató, futottam össze. Szánt-szándékkal állta utam, elmélázva napi teendőimen, nem vettem volna észre, ha nem szólít meg. Tanár úr, köszönöm! Mit? Azt a kettest akkor, és emlékeztetett az esetre. Megértettem miért kaptam meg az elégségest, magyarázta a régi, már feledett eseményt. Sokra vitte. Vezető lett belőle, számtalan alkalommal kellett nagy nyilvánosság előtt beszélnie, és nem tehette meg, hogy elküldi az érdekteleneket. Megtanulta, hogyan lehet úrrá saját magán, akkor, ha másokat nem érdekel mondanivalója, mégis ott vannak, és a szem nem találja a kontaktust.
Mit érezhet az a színész, mit érezhet az a politikus, akinek nem adatik meg, hogy mondandója nyitott fülekre találjon, hogy az előtte ülők, állók lesütött szemmel, hallgassanak, ne legyen monológot záró taps, vagy beszédet megszakító üdvrivalgás. A színész rettenetet, nem tanulta meg szerepét, nem tudja kifejezni a szerző szándékát, vagy egyszerűen rossz napja volt. A politikus, ha a kormányrudat kívánja megszerezni, ha meghatározó szerepet kíván betölteni országa sorsának alakításába, nem engedheti meg a félreeső tekinteteket, sem a választási hajrában, sem pedig a kormányrúd birtokában. Ma szemtanuk vagyunk!

Reflexélet

Velem mindig történik valami…Nagyon szeretem, azok közé tartozik, amik nem szerepelnek az otthoni étlapon, hát őt választottam. Káposztás cvekedli. Majd külön kérek hozzá cukrot a pultostól, mert úgy ízlik a legjobban, ha a fogammal rágom szét a kristálycukrot, aztán együtt nyelem le a villámra rászúrt mennyiséget. Péter meghívott ebédre, még rendezte a számlát, miközben helyet kerestem magunknak. Hely volt bőven, de mégse legyenek a közelünkben, nyugodtan fogyasszuk el beszélgetés közben ebédünket, ne zavarjuk esetleg mások falatozását. Letettem az asztalra a szabványtálcát, és elindultam visszafelé, hogy kristálycukrot kérjek, egy nagyüzemben biztosan van belőle nekem való adagnyi. Közben a szokás rabjaként kerestem a mosdót, egy kézmosás erejéig, nagy nehezen eligazítottak. Menjek vissza a lépcsőn, aztán forduljak erre meg arra, és ott van a mosdó. A bonyolult magyarázatot nem tudtam megjegyezni, lenn üres volt a tér, forgolódtam erre meg arra, de csak egy későn jövő útmutatása segített ki. Forgolódás helyett a függönyt keressem, a mögött van a hely! Mire elintéztem a dolgom, Péter már az asztal másik oldalán
várakozott rám. Közelebbről is szemügyre vettem választott cvekedlimet, és nem úgy nézett ki, mint ahogy vártam. Az első villaszúrásnyi adag után rájöttem káposztás cvekedli helyett morzsolt sonkás kockatésztát választottam. Milyen jó, azt is szeretem! Nagy adagot adtak, amíg ettünk Péter magyarázott, mesélte a „létszámkönnyítések” történetét, és időnként körbenézett. Nem volt senki a közelünkben akkor, amikor leültünk az asztalhoz, talán ismerőst keres, gondoltam. Később észrevettem, a kényesebb részleteknél, már ha egyáltalán kényesek, nézett körül barátom. Manapság! Azt tudom gyerekkorom óta, hogy bizonyos dolgokat jobb, ha nem hallanak idegen fülek, erre édesapa hívta föl a figyelmemet. Sutyival, legjobb gyerekkori barátommal, ha a vitát már nem tudtuk lezárni úgy rendes módon, ő apja csendőr voltára hivatkozott, mire én az én apám katonatiszt voltára. Ezt hallotta édesapa a kerítés mögül, és amikor vitánk után bementem az udvarra, nagyon megkért korábbi foglalkozásukat ne emlegessük, „nagy baj lehet belőle”, mondd meg Sutyinak is. Édesapa ritkán szólt, ha igen azt szentírásként követtük. Legközelebb, amikor Sutyival találkoztunk, megmondtam az intelmet. Sutyi már tudott a dologról, az ő apja is hallotta vitánkat, őt is megkérték, ne dicsekedjen avval, amivel nem szabad. Aki az ötvenes években élt tudta mit jelent nem beszélni valamiről, mert „baj is lehet belőle”, mi gyerekként nem tudtuk, de az apai szigornak engedelmeskedtünk, és a halk, csak mi halljuk kérést, éreztük, nagyon komolyan kell venni. De manapság! Igen, manapság is vannak dolgok, a régről származók, amelyeket sok családban elmondtak a gyerekeknek, nem csak a mi szüleink, biztosan Péter szülei is. Ez lehet az oka, hogy önkéntelenül is körbenézünk, van-e valaki a közelben, aki meghallja a meghallhatatlant, amiből „nagy baj is lehet”. Generációkba ivódott bele az önkéntelen mozdulat, a félni való, a félteni való reflexmozdulata. Manapság is él!

Politikuselvárás

Velem mindig történik valami…Tegnap délután pár szál málnatövem közelében gazoltam az almafa alatt, porcikáimban érzem a hatását. Ma reggeli ébredésem után a málna jó tíz centiméterrel magasabb volt, mint tegnap. A verandán is hasonló élményben van részem, gumós növényeim bimbói kibontott szirommal várták a reggeli napsütést. A lilaakác még csak most bontogatja levélbimbóit, hamarosan kacsolhatom a nem kívánt irányban növekedő, kapaszkodót kereső hajtásokat. A szemem előtt növekednek, és mégsem látom növekedésüket, ám mindig gondolkodóba ejtenek ezek a csodálatos jelenségek. Él a Természet! Közel száz év óta vélni tudjuk, és minden, a természeti jelenségeket magyarázni próbáló elmélet sikeresen alkalmazza a legkisebb egységeket, a kvantumokat, legyen szó energiáról, villamos ellenállásról, időről. Nem tudjuk mi törtét a világmindenségben a másodperc, kimondani sem lehet, nincs rá az algebrában szó, csak kifejezés, tíz a mínusz negyvenharmadikon része előtt. Tekinthetjük ezt az értéket a legkisebb időnek. A fény sebessége behatárolt, noha egyesek vitatják ezt az állítást, többek között a magyar matematikus Dobó, és a fizikai Nobel díjas Feynman professzor vitatják, aki azt volt kénytelen feltételezni, hogy a fénykvantumok, a fotonok átlagosan nem haladják túl a mindenki által ismert fénysebességet, a másodpercenként háromszázezer kilométert. Az igazság kedvéért Feynman professzor mindig hangsúlyozta, ezt ő maga sem érti, de dolgozik e feltételezéssel, máskülönben nem helyesek következtetései. De jó lenne látni, nyíló virágaim legkisebb időhatáron belüli történéseit, merengtem el! Ott a sejtek legkisebb zugában zajló, a Nap sugarának köszönhető, elképesztő következményeket. A megfordíthatatlan Élet legkisebb mozzanatait. Iszonyatos sebességű számítógépeinkkel már minden létezőt modelleznek, feszegetik a lehetetlen határait, de oda betörni képtelenség. Őrzöm a magyar Videoton gyár mágnes gyűrűs tárolóegységét, láthatóak az elemek, piciny ferritkarikákba kézzel fűzött vékony huzalok kereszteződéseiben futó áramal ide-oda billenthető É-i, D-i pólusokat. Negyven éve készítették ügyes női kezek. Ekkor írta John Kemeny, vagyis Kemény János a jövőt vizionáló kis könyvét, benne a már megvalósult új „faj” kialakulását. Az új „faj” a közös tudattal rendelkező, egymás közötti emlékezetet megosztó számítógépes hálózat, amelyben a végeken lévő készülékek, a felhasználók a csoporttudat alá tartoznak. A technika, a technológia meghaladta az emberi követőképességet, és nem tudjuk társadalmilag a haladást követni. Vajon a jövőben, a XXI-dik, a tudás századában, képesek leszünk a szimbiózist, az ember-gép tudat emberi oldalát azonos szintre emelni, vagy pedig legyűr bennünket a gép, a markunkban tartogatott piciny eszköz, amelynek száguldó bitjeit, az eszközállományt birtokoló néhány kiválasztott befolyásolja, és általa irányítja mindennapjainkat. Ennek a már most jelenlévő valóságnak tudatában kell legyünk.
A tudást társadalmasítsuk, politikusaink tudása képes az új „fajt” megregulázni!

Sötétidők

Velem mindig történik valami…A mesterséges intelligencia nyomait vélem fölfedezni Ford Fiesta kocsimon. Időnként ugrál, amikor sietni szeretnék. Ezt a tulajdonságát egy rövid leállással orvosolni tudom. Mindentudó, összehajtható kombinált fogómmal meglazítom az akku egyik pólusának szorítócsavarját, leválasztom, majd újból odaerősítem a helyére. Autóm, magához tér, ismét én irányíthatom. Másik tulajdonsága abban nyilvánul meg, ha nagyon igyekszem, és igénybe kívánom venni, már induláskor megmakacsolja magát, robban egyet, aztán már csak kattogást hallok, a motort nem tudom elindítani. Állítólag nem hozzávaló akkumulátort vásároltam, és ennek következménye, hogy nem indul a motor. De nem mindig tesz így, csak akkor, ha nagyon sietek, és szükségem lenne a gyors haladáshoz. Ha ráérek, rövid ötperces töltéstámogatással vidáman indul. Az újabb autók tele vannak elektronikával, a szakszervizek munkatársai számítógéphez kapcsolják a járművet, és a gépről olvassák le a diagnózist. Már próbálkoztam szerelő ismerősömnek anamnézist mondani, de itt csak a diagnosztizáló PC a járható út. Kellett nekem újabb autó! A Sierrám soha nem hagyott cserben, nem is beszélve S100-as Skodámról, amit saját magam megszereltem, ha fölforrt a víz, szétrepedt a vízcső. Nem kell termosztát, kiszerelhető, a vízcső, pedig szigetelőszalaggal körbetekerve, kibírta a hazautat.
Temetésre igyekeztem, intelligens Fiestám tudta sietek, hát nem indult. Az egyik busz, az orom előtt ment el, a másik negyedóra múlva érkezett, a virágos lassan kötötte a csokrot, tíz percet késtem, a tervezett rátartás fölemésztődött. A egyházi szertartás véget ért, kifelé jöttek a tisztelők, az elhelyezett koszorúkat, csokrokat fölmarkolták a feketeruhások, az enyémet a puszta földre helyeztem, és rövid főhajtásom után, odamentem a családhoz kondoleálni. Aztán beálltam a menetbe, úgy középtájon, az ismerősök közé, és megsuttogtuk egymásnak mondandónkat. Hátunk mögött a ritkuló menetben már suttogni sem kellett, úgy volt, mint minden temetésnél, elől a szomorú közelállók, a menet végén a hangosan beszélgető kívülállók. Társam említette itt volt, igazgatónk is, de a gyaloglást nem bírta, nem jött el a sírhelyig. Egy kézfogásra sem találkozhattam vele. Pár nap után fölkerestem, tudom beteg, hát estefelé csöngettem föl hozzá. Gyere be, nem zavarsz szólt a kaputelefonba. Jól nézett ki, kívülről! Elsorolta bajait, az utóbbi tíz évét lakása és valamely gyógyító intézmény között töltötte el. A beszélgetés feledtette fájdalmát, fulladása oldódott, már mosolygott, aztán jókat nevetett azokon a dolgokon, amiket a sors rá mért. Bánya, iskolák, szovjet hadi képzés, bánya, városvezetés, vállalatvezetés, Kvéder, Rákosi, Vass, Pulai, Gáspár, Nagy, Jerszi, Schiller, Németh, Szabó, Mátyás, Hatvani, Tatár, Schmalz, Kisteleki, Kilár, Sántavi, Petke, Bobula, jómagam, Szocdem, Mdp, Mszmp, Mszp, Mdf és még kik, mi minden! Nevek, kapcsolódó történések. És itt vannak a megszolgált nyugdíjas évek. Telnek betegen. Csak hallgatnom kellett egy sokat próbált ember és kapcsolatainak történetét. Ránk sötétedett az idő!

Csodavárás

2010-04-16 Péntek
Velem mindig történik valami…Nem szabadna a korombelinek kitennie magát megerőltetésnek, különösen akkor, ha nem muszáj. Hétfő, szerda, péntek rehabilitációs torna, szakszerű vezetéssel. Bemelegítés, fölfuttatás, csúcson járatás, és vissza az alapjáratra. Ma is kibírtam, aztán megmutattam, mert kérdezték a tornán gyakorlatot folytató fiatalok, van még egy lehetőségük, elmennek síelni, de még soha nem síeltek, mit tegyenek a fölkészüléshez. Nem a ruházkodásról esett szó, hanem a kötelezően elvégzendő előkészítő edzésről. Majd megmutatom mi az, ami feltétlenül jót tesz. Ha nem teszi az ember, az első nap után iszonyatos izomláz fogja gyötörni, és beletelik két nap, amíg aztán ismét lécre bír állni. Nekidőltem a tornaterem falának, derékszögben derekamnál és térdemnél, tartottam magam, aztán kértem utánozzák le a gyakorlatot. Nem egészen volt világos a dolog, mert megkértek még egyszer mutassam be. Bemutattam, és egy kis segítséggel, álljon valaki a lábfejem elé, tornacipőm nem tapadt eléggé a parkettához, sikerült egy jó ideig megtartanom a testem. Átsiettem az újságoshoz, elolvastam, és kifényképeztem a tartósnak ígérkező cikkeket, és boldogan hallottam hazaérkezésemkor, jön az unokám, és itt marad, nem sietős a dolguk, hétvégére nem kapnak házi feladatot. Megérkezett, körbefutotta a házat, gyere, nézd te is fölkiáltással, követtem olyan gyorsan, ahogyan kívánta. Lejtős a portánk, két oldalra lépcső vezet, az egyik oldalon kért valamit, azonnal, de siess vissza, fölállítjuk a csapdát, a madárcsapdát, hozd elő a szerszámosból a maradék hálót. Szőlőt védő madárhálóról van szó, amit ősszel rakok föl a savanyú szőlőre, hogy megérjen rendesen, a rigók ne dézsmálhassák. Igyekeztem, ahogy csak tőlem tellett, nagy öröm, ha nálunk van a gyermek. Nem akármilyen helyet választott ki a csapda számára. Olyat, ahol biztosan lesz kapás, mert ugye horgászik is, megkeveri a terminusz technikuszokat. Kész, menjünk be, ebéd! Ebéd alatt megjött a kapás, sárgacsőrű hím ugrált be a csapdába. Tegyük gyorsan a madárházba, a macskarabolta galambok helyére, és fogjunk még egyet, ne legyen egyedül szegény. Az újbóli csapdaállíás után, pihenés helyett gyurmamarkolászás következett, az időközben elfogott gyík számára építendő futkározóhely kialakításához. Markomban gyömöszölgettem a rengeteg gyurmát, elkészült a mű. Menjünk le, nézzük meg a madarat, úgy szeretem látni, ahogy röpdös. Nem röpdösött már szegény, megadta magát sorsának, engedjük el kértem. Nagy nehezen sikerült a rábeszélés, azzal a föltétellel, hogy a csapda marad, és felügyelem, ha újból bekerül egy, megőrzöm, ha sárgacsőrű, mert a tojó ül a tojásokon. De hiszen rigóék társas életet élnek, mind addig, amíg föl nem nevelik a kicsiket. Rendben! Bemászott az etető nyíláson, hozzam a szákot, nem adja meg magát a hím, elég nagy a madárház, nehéz elkapni szegényt, rémülten röpköd ide-oda. Rendben! Mentem, vittem, kimászott a nyíláson, aztán idenézz, szólított, és a hátára fektetett madár, mintha nem is élne feküdt nyitott tenyerén. Kész csoda, hogy elfáradtam?

Másodpercek

Velem mindig történik valami…Minden nap egy újrakezdés lehetőségét rejti magában, ritkán tesszük meg, hogy élünk evvel a lehetőséggel. Életünk nagy eseményei, fordulópontjai, megmaradnak emlékezetünkben, a mindennapok kis történései kevésbé. Pedig érdemes rájuk figyelni. Másodpercek, percek, órák, napok sorakoznak egymás után. Mire elég egy másodperc, az autósok nagyon sokszor tapasztalják, de nem tulajdonítanak jelentőséget a másodpercnek, ha nem történt meghatározó élmény. Egy félrerántott kormánymozdulat, egy figyelmetlen lépés, akár életet követelhet. Milyen sokáig tart a másodperc, ha ránk tör a rosszullét, segítség híján percek alatt elveszik az élet. Vannak másodpercek, amelyek örökre belevésődnek emlékezetünkbe, lehetnek rosszak és jók is. Régóta vezetek gépkocsit. Ha egyedül vagyok a járműben, előfordul, elengedem a kormányt egy másodpercre, hosszabban megnézem a külső látnivalókat. Csak később tudatosul bennem felelőtlenségem. Mindent másként élek meg, ha tele a kocsi. Hazafelé tartottunk a húsvéti szülőlátogatásból, átvergődtünk Budapesten, fölszabadultan engedtem a sebesség varázsának, már csak százötven kilométer, alig van forgalom, nemsokára otthon leszünk. Gyermekeink a hátsó üléseken álomba szenderültek, gondolataim a vezetéstől el-elkalandoztak. Eszembe jutott, hazaérve kipakolás az autóból, aztán meg másnapra, ha dolgozni megyek, mit akarok összekészíteni. A lassabb járműveket egyre-másra megelőztem, szembejövő forgalom nem volt. A mai napig álmodom arról az esetről, ami majdnem életünkbe került. Ritkán léptem át a sebességkorlátozást, akkor éppen nyolcvan volt a megengedett sebességhatár az országutakon. Jóformán senki nem tartotta be, az újabb autók kívánták a nagyobb sebességet. Hosszú, lapos emelkedőn haladtunk, előzésbe kezdtem, van idő a gyorsulásra, szabad a pálya. A biztonság érdekében jól kitértem baloldalra, és ráléptem a gázpedálra. Ismertem járművem, egy kicsit lassúbb, mint a megelőzendő, de lesz idő a gyorsulásra. Már egymás mellett haladtunk, amikor észrevettem, a másik is gyorsulni kezd. Visszakapcsoltam egy fokozattal, és fenékig nyomtam a gázpedált. Aztán egy pillantást vetettem oldalra, hátha észreveszi a másik, mellette vagyok, és utamra enged. Nem találkozott tekintetünk, a másik meredten markolta a kormányt, fölrémlett bennem, nem engedi, hogy megelőzzem. Autóm fordulatszáma a maximumon volt, ha az előzést be karom fejezni, sebességet kell váltanom, muszáj a magasabb fokozatba kapcsolnom, vagy lemondok az előzésről. Váltottam, leesett a fordulatszám, újból beletapostam a pedálba, és rémülten vettem észre az emelkedő tetején egy felénk tartó, sebesen közeledő harmadikat. Fékeztem, már ismét láttam oldalt a vezető fejét, lassul a kocsim, de a szembejövő sebessége nem csökken, mindjárt itt lesz, másodperceken múlik, mi lesz a végkifejlet. A mellettem lévő is lassítani kezdett, talán engem akart segíteni, hogy az előzést befejezzem. A három kocsi egymás mellé került, és megúsztuk a találkozást. Új másodperc, perc, óra, nap…

Kontergán

Velem mindig történik valami…Szitált az eső, ernyőjével takart, ne érjen. Öltönyben voltam. Az épület mellett haladtunk, szorosan, egymás mellett, a kis tócsák nem zavartak. Beleléptünk, ha kerülni kellett volna. Az épület vasrácsai erősek, régiek, biztonsággal óvják a benn lévő értéket a tolvajoktól. Az egyik ablakrács előtt egy pillanatra megálltunk, kihajtotta rácsot, aztán az ablakot, és egy vaslépcsőn előrement. Körbenéztem, rendben van minden, nem látnak, hát követtem. A vaslépcső meredeksége megnehezítette a lejutást, segítségül nyújtotta kezét. Jól tette, mert a lépcsőfokok alig álltak el egymástól, szűken soroltak lefelé. Na látod, van még újdonság. Ez a vészkijárat, de most gyorsbejáratnak használjuk. Előírás, hogy legyen! Már korábban is elgondolkoztam, a bejárati vasajtón, a „tűzfalon”. Ha valami robban, lángra kap, akkor csak ezt a golyóscsapot kell elforgatni, és a zuhany vizet szór. Fölnéztem a mennyezetre, a zuhanyrózsa alatt álltam. Csak ne mutasd meg, hogyan működik! Kigúvadt szemű emberarc mellett védőszemüveg figyelmeztet, a bajra. Viseld, a szemüveget, ha dolgozol, a szem nagy érték! Ebéd után voltunk, még maradt egy órányi idő, aztán indulnom kell, hogy elérjem a vonatot. Délelőtt, amikor megérkeztem, pontosan ott várt rám, ahol javasoltam, a kijelző táblák közelében.
Messziről figyeltem megismerem, vagy sem, oly sok idő eltelt találkozásunk óta. Megláttam az átlagból kimagasló alakját, és ilyennek képzeltem el, nem változott semmit. Vékony szikár! Ahogy közeledtem meglengettem a karom, vegyen észre. Nem ismert volna föl, ha nem adok pontos helymegjelölést. Igen, igen, sűrű hajam fölkopaszodott, szemüveget sem viseltem akkoriban. Közel ötven év. Egyetemen néha összefutottunk, én nem emlékeztem rá, aztán én mondtam valamit, nem emlékezett rá. Meséltem életem, kérdésére ömlött belőlem a szó. Nahát ezt sem tudtam, meg azt sem tudtam rólad, tényleg egyedül voltál az osztályból a Prepa koleszban? Születésemtől mostanáig jó időbe telt mondókám, de az ebédidő alatt és a még vissza lévő időben én hallgattam. Összetette a kezét, mintha imádkozna, úgy magyarázta el fölfedezésének lényegét, a tükörképszerűen megjelenő vegyi formációt, amiből a tükörképet el kell távolítani, mert életveszélyes a gyógyszerekben. Kontergán bébik sokasága szenvedte el a gyógyszertükörkép következményeit. Másfél évtizede, mint ahogyan Fleming fölfigyelt a penicillinre, vette észre, úgymond véletlenszerűen a „fontosat”, a szokásostól eltérőt. Ma már szakirodalmi referenciák sokasága hivatkozik módszerére. Doktoranduszok veszik körül, szakcikkírási kötelezettségének tesz eleget, és nem kellett az Egyetemnek. Most ingyen oktat, neveli tisztelőit, a doktorhallgatókat, és bérelheti, és vásárolhatja a kutatásokhoz szükséges vegyszereket abból a pályázatból, amit elnyer. Hivatástudattal bíró professzor, a régiek méltó utóda. Prof. Bakó Péter kiváló osztálytársam, barátom, büszke vagyok rá! Búcsúzásképp még elárulta, az általam megismert formula segítette egyetemi felvételijén, amikor már nagyon nehezet akartak kérdezni tőle.

Rátapintás

Velem mindig történik valami… Elment a nagy vetélytárs, túlélte, talán elégtételt érzett, pedig rá is sor kerül. A vetélytárs már várja, odaát. Sokat megértek mindketten, tehetségesek mindketten, egyikük az egyik területen, a másik egy másikon volt sikeresebb. Együtt gondolkodtak egy ideig, aztán fölülkerekedett a hatalom megszerzésének a vágya. Akit temettünk, előbb megszerezte, a vágyott rangot, de vágyai igazi magasába ő sem jutott el. Amíg nyugdíjazására sor került gondoskodott utódjáról, és az nem a vetélytárs lett, hanem más. Irgalmatlan düh munkálkodott benne, meg is tett, mint amit volt vetélytársával szemben alkalmazott, mások előtt, amikor csak lehetett lejáratta fiatal főnökét.
A temetés után együtt ment a mentor és az örök várakozó, és végül nyertes vezér, biztosan együtt is érkezetek. Támogatták egymást, és a mentor számára is megérkezett a várva-várt cím. Igazgató Úr lett. Nem tett érte semmit. Nem volt szekszárdi főmérnök, nem volt pécsi főmérnök, nem akart pécsi főmérnök maradni, de a nagy főnök asztalán gyűltek az adatok. A példás szekszárdi, pécsi vezetői munkáról, a makulátlan viselkedésről, a nem megkívánt absztinenciáról, a hatalom kegyes gyakorlásáról, és munkaidő alatti vidéki szakmai utakról, a modern szemléletű koedukált, nőpolitikát figyelembe vevő gáláns viselkedésről. Aztán szólították, ez így nem mehet tovább, teljesítik vágyát, és fölrendelik a vállalathoz, az újonnan megalakult szakterületet megszervezni, vezetni. A vetélytárs előrelépett. Hosszú évek teltek unalmas változatlanságban, alkalmazkodott, és szervezkedett. Nagyon jó érzéssel vett magához fiatal kollégákat, akiket megtanított arra, hogyan kell úgy viselkedni, mint ő. Olyan korrekt módon, olyan bátran vállalva a nem pallérozó munkatársak eltávolítását. Akik maradtak, elsajátították stílusát, eggyé nőttek vele. Engem is kedvelni kívánt, meghívott lakását megmutatni, elbeszélgetni barátilag. Gyönyörűen berendezett, klasszikusan polgári lakásban az olcsón megszerzett, felújított stílbútorok között tengette életét. Remek társasági ember volt, vigadó, mulatozó, a látszathoz szigorúan ragaszkodó, tehetséges ember. A nagyfőnök is mulattatta magát, összejártak, ám ő nem vette észre, hogy nemcsak ő, hanem társai rendelkeztek avval a tulajdonsággal, amivel ő nem. Ő lotyogott, kotyogott, gondolván megengedheti magának, hogy ami vele megtörtént, azt tudassa mással, kiszolgáltatva magát azoknak, akik nála messzebb láttak. Nem álltam közéjük, elég volt hallgatni! Amikor szeretett, naponta jött hozzám, különösen a nagy változások előtt. Gizike, titkárnőm tudta, hoznia a kell a konyakot. Izgalommal vártuk a fejleményeket, ki lesz a nyertes. Neki lett igaza Antall József alakíthatott, kormányt. Aztán a taxis sztrájk idején, már kijelentette, nem maradnak ezek négy évnél tovább. Igaza lett! Rátapintott a lényegre, a hálózat maradt. Minap az előkelők bérletsorozatán összeszidott. Fényképpel igazolja, előnyöket szerzendő, nem hívta Aczél elvtársat kisfalunkba, ezt fényképpel igazolja. Ö nincs a fölvételen! Most jut eszembe. Hát persze ő készíthette!

Takácskodás

Velem mindig történik valami…Mégiscsak kitisztul történelmünk, mégiscsak igaza van a krónikaíróknak, mégiscsak győz az igazság. Sokat és sokan tettek ellenünk, titkolták, tiltották eredetünket, császári parancsra magyarázták félre, írták át eredetünk mítoszait, amelyek nem mítoszok, hanem a valóság. Hiába Hunfalviak, Budenzek igyekezete, az igazság előbújik, fölbuggyan a mélyből, mint a búvópatak, hogy aztán egyesülve a modern kutatási lehetőségekkel, a DNS, a markerek vizsgálatával bizonyítsa Attila leszármazottai vagyunk, székelyek, magyarok, kunok ivadékai. Legalább ezer év óta itt élünk, nyelvünket, kultúránkat megőrizve, minden elnyomó szándék ellenére, megsokasodtunk. Nem volt Catalaunumi csata, nem volt Lech mezei döntő győzelem, még csak csata sem. Nagyjaink mindig képesek voltak a döntő helyzetekben meghozni a bölcs, messze ható döntéseiket. Ha vesztettünk is átmenetileg, ármánykodás, csalás, idegen érdek szolgálata vitte népünket nyomorba. És a jó szándékú bizalom másokban, a „nyugatban”. Sok nagy ember mondta, nem számít honnan jöttünk, csak az hová megyünk! Mennyire nem igaz, a nagy emberek is tévednek, az igazán nagyok nem! Gróf Széchenyi István bizony fontosnak tartotta a múltat megismerni, tisztelni, nélküle nem érthetjük a jelent, és nem tudunk a jövő érdekében munkálkodni.
Ma nem ismerjük sem a régmúltat, sem a közelebbit, titkok titkai fedik az elmúlt húsz, hatvan, kilencven, száznegyven évet, és tudós akadémikusaink eltakarják előlünk Attilát, Álmost, Árpádot. Ki tudja, ki ölette meg Imre herceget, ki a többieket, gróf Széchenyi Istvánig és még tovább, a máig bezárólag. Akták tömegei nem elegendők, nem is lehetnek azok, a hamisítás érdekből bevett szokás. Akik részesei voltak eseményeknek, érdekeik alapján másképp emlékeznek. A múltat titkok fedik, a jelent szintén. Még élnek, itt közöttünk azok, akik ma is azon munkálkodnak, hogy nekik, csak nekik meglegyen minden, a közjót pedig majd szolgálják mások. Reggel, ugyanő, aki húsz évvel ezelőtt is, azt mondta, majd visszajönnek, kell a négy év, hogy összeszedjék magukat, kell gyerekeik érdekében, akik látták hogyan „csinálják” a szülők a ki nem érdemelt előnyt. Kiváló fiatal, erdélyi tudósunk, Barabási Albert László, a „Behálózva” című, alapvető munkájában kimutatta, nem egyenértékű csomópontokhoz rendeltek a véletlen kapcsolatok sem, amelyek befolyásolják az egészet, a rendszert. A világhálóra szólt a bizonyítás, ott érvényes a véletlen kapcsolódás, az emberi viszonyokra nem. Az emberek között az érdek, a személyes elkötelezettség, a tudom, hogy ki vagy, és te is tudod, hogy én ki vagyok, rendszer adja a csomópontokat, és ezek hosszú ideig nem változnak. Nagyon igaza lehet reggeli ismerősömnek. Ö tudja, ők nem búvó patakok módján törnek föl a mélyből, ők nem is süllyednek, a háló most egy ideig vékonyodó fonalai megerősödnek, és fönntartják egymást. Márai Sándor nem volt próféta, vallási értelemben, ám sejtéseit megfogalmazva prófétai kinyilatkozásait komolyan kell venni. Kiutat keresni, erősebb háló létrehozásával lehetséges. Takácskodjunk jól!

Félrelépés

Velem mindig történik valami…A POTE-Aula zsúfolásig megtelt, a szónok Siklósról érkezik, amíg várjuk, lelkesedünk egymásnak. Igen ez kell az igazi váltáshoz, akik majd tudják, merik, teszik a dolgukat. Az előadó, a szónok lezser terepszínű farmerben, akkor még fiatalon, berobbant közénk, és szenzációs beszédet tartott. Ma is csak úgy ismerik TGM, a filozófus, ma már tudjuk minden lében kanál tudálékos, de már ő is kiábrándult Szövetségéből. Megmozdult az ország, mertek beszélni az állampolgárok, és mindenki tudta mit is kellene, de nem merte. Akik mertek tenni, ma is meghatározói, ha csak el nem hunytak a gazdasági életnek. Irodám mindig nyitva állt, aki akart bejöhetett, legföljebb rövidebbre fogtuk a megbeszélendőket. Az uralkodó párt reformerei, halkabbra fogták hangjukat, a Fokszi-Makszin, ahová vezetéselméletet tanulni küldtek, már kinevezett vezigh.-ként, az előadó szívesen engedte az egymás közötti vitát. Annak helyeselt, aki éppen a prímet vitte. Zeller professzor is alulról került a magas polcra, levelezős közgazdaként, ha él ma is tanít! Utolsó megyei párttitkárunk, Dénes is professzor lett, főiskolai végzettséggel. A Pártbizottság szétszóródott, Szigetvári Cipógyárat szedtek darabokra, eladtak, megvettek, aki tehetséges volt és megtanult dolgozni, máig szenvedi mohósága terheit. Aki nem értett a való élethez, elvesztette a megszerzett vagyont. Elnökségek tagjaivá, elnökeivé nőtték át magukat, családjuk tagjai is jó helyre kerültek, a kapcsolati tőke segített. Egyetemek, minisztériumok, újjászerveződött kamarák, állami hivatalok szívták föl az állományt. A nagypolitika új színeibe öltözve visszaköszöntek, vagy meghúzták magukat. TGM lelkesített, itt minden más lesz, mint eddig, a Szövetségből immáron párt lett. Tagok kellenek, itt Pécsett már alakult egy sejt, ezt kell kaptárrá növelni. Zsolt barátommal bezümmögtem én is. Tizenkét, de lehet, tizennégy pontos követelményrendszert adtak le a központból, vitassuk meg. Megvitattuk! A MH dísztermében voltunk hatan, pesti vendégünkkel Bauer Tamással együtt. Tamás kifejtette nem jó a Zsolt és általam tett kiegészítés, miszerint a régi, prominens tagok egy ideig ne viselhessenek politikai tisztséget, mert mi lenne, ha az ő szaktudásuk a semmibe veszne. Béla, későbbi alpolgármester, lakására hívott bennünket, folytassuk ott a beszélgetést. Megmásztuk a hegyet, felesége nyitott ajtót, a gyerekszobában ültünk törökülésben, még nem bútorozták be lakásukat. A Pető Iván, a Tamás is olyan rendes, aranyos emberek, felségem jól ismeri őket, higgyünk nekik, jót akarnak. Béla felesége rádöbbentett a valóra. Vonásai, fekete szem, fekete haj, hajlott orr, akárcsak Camilla nénié, pesti zongoratanáromé. Ő zsidó volt, családja odaveszett, gyerekeként szeretett, ám most más volt a helyzet. Rádöbbentő! Költőbarátunk Laci és Béla politizálni kezdtek, egy hónapot voltam tag az Szövetségben. Béla éppen tegnap a Plázában fejét kezdte vakargatni, amikor meglátott. Valami fölrémlett, de nem köszönt. Évek óta igazgató, új, fiatal felesége van, elvált. SZDSZ-es? LMP-s? Jobbik-os?

Parasztkodom

Velem mindig történik valami…Nekiindult a természet. Levirágzott a sárgabarack, virágrügyeit bontogatja két almafám, és nemsokára kipattannak a birs virágai is. Ja, és a szilvafám. Mint a jézuscserje úgy teleszórta magát virággal. Nem csak a kisebb ágakon, hanem a törzsén is megannyi virág. Kitisztult az erkélyünk, kikerültek a telet nem bíró virágaink a szabadba. Idén nem virágzott a nárcisz, túl sűrűn vannak, nem férnek egymástól. Itt az újabb feladat, a többi mellé. Nyáron ki kell szednem a gumókat, és őssel szétültetni. És ajándékozni belőlük, a nekik szabott kertrészletet kinőtték. Megmetszettem az árnynak ültetett szőlőlugasomat, a metszetekből ömlik a tápláló nedv, aztán beszárad, és a rügyekbe áramlik, egy-két hónapba sem telik, és újból adják bőséges termésüket. Házszomszédom mintájára naspolyahusángot szereztem be, már hajtanak a piciny levélkezdemények. Rózsakertemben szemmel láthatóan bújik elő a rügykezdemény, az alapos metszésre a gyakorlatba jöttem rá. Akár csak a szőlő, he metszik, termést hoz, ha békén hagyják, hosszú szárakat hajt, termés alig van rajta. Rózsabokraim szomszédságában a magnólia kínlódik, nem találtam el kedvelt helyét, idén is egyetlen hatalmas virágját mutogatja. Évente lefényképezem, bekerül virággyűjteményeim közé, PC-re! Gyerekkoromban készített falevélgyűjteményem, édesanya jóvoltából máig mutatja, mi minden volt a határban. Ahányszor kezembe kerül, elcsodálkozom, tényleg én gyűjtöttem össze a változatos leveleket? Egész éves tevékenység lehetett, mert a tavaszi hajtásoktól, az őszi levélhullató színes világ példányai is megtalálhatók bennük. Kézzel foghatóan, kézbe vehetően. Mostani gyűjteményem virtuális, tönkremegy a háttértároló, odaveszik az egész. Csak emlékeimben marad meg a fölvétel készítésének pillanata. Igaz, azonnal rendelkezésre állnak, ha bekapcsolom a PC-t. A lakás LAN hálózatán keresztül, TV képernyőn nézegetem időnként, mint a moziban a sorozatosan, más-más varázslattal föltűnő képeket. A rigócsapdát átmenetileg félretettem, nem árultam el unokámnak, hogy szinte minden nap van kapás, a rigók már a fészkükön ülnek, fölváltva tojó és hím. A reggeli párás fű között keresgélve birkóznak a talaj felszínéhez közel húzódott gilisztákkal. Belecsippentenek az egyik végükön, aztán húzzák-húzzák beleveselkedve, amíg erejükből telik. Előfordul, hogy a giliszta az erősebb, ilyenkor a rigó kibillen egyensúlyából, a fenekére csüccsen, és keres egy másikat, változatlan eltökéltséggel ismételve a zsákmányszerzést, viszi fészkén ülő párjának a tápláló eleséget. Virágmagpalántáimat kis cserepekbe ültettem, most kerültek ki azok is a szabadba. Magjaikat, amerre járok évközben, gyűjtöttem össze, egyiknek ismerem a nevét, másiknak csak a helyét, ahol rátaláltam. Kirándulásaimon telerakom a zsebeimet, aztán itthon, kis tasakokba rendezem, és gondosan rájuk írom adataikat. Orfűi cserje, folyondár, fillérvirág, erdei ciklámenmag, Varga Pista féle, és hasonló feliratú cetliket szúrtam melléjük, és várakozom. Mint a parasztemberek, reggelente körbejárok, és jó érzés költözik belém, éled a Világ!

Félreismeret

Velem mindig történik valami…Szépen fölöltöztem, egyetlen, világos, eszterházi- kockás, de új öltönyömbe, és izgatottan léptem az előtérbe. Mindent megbeszéltem telefonon, személyesen. Régi munkahelyemen beadtam fölmondásomat, indokom házasodási szándék volt, elengedtek, a szokásos föltétellel, maradéktalanul visszafizetem a társadalmi ösztöndíjat. Leszámoltam, fölégettem magam mögött budapesti múltamat. Most az előtérben várakozom, mert az igazgató elhagyta az épületet, mindent helyettesére, a műszaki igh.-re bízott. A titkárnők kérdezgettek ezt-azt, illedelmesen válaszolgattam, az igh.-i irodából egymás után távoztak a benn lévők. Rám került a sor! Beléptem, ő fölállt, és az ablak melletti kisasztalhoz invitált, foglaljak helyet. Szervusz! Ez volt első szava, megtiszteltetésnek vettem, a tőlem csillagok messzeségében álló igh.-től. Szeme szigorúan méregetett, nem szeppentem meg, de megfontoltan válaszoltam meg kérdéseit. Hol, merre voltál, milyen munkaköröket töltöttél be, miből diplomáztál? Szeme barátságosabbnak tűnt válaszaim után, és most ő mondta el, mindent tud rólam, a fejlesztésen lesz a helyem, oda kerül minden frissen fölvett fiatal mérnök, aztán majd elválik, a hogyan tovább. Hívatta leendő közvetlen főnökömet, és sikeres beilleszkedést kívánt, még hozzátette, a vállalat belső átszervezések előtt áll, fogadjam el a rám bízott feladatokat, mindegy, bármi is legyen. Úgy tettem volna ajánlása nélkül is, de gondoskodó figyelmeztetése jól esett. Fejlesztettem, kutattam, tanulmányokat készítettem, odaadással végeztem a rám bízott feladatokat. Kollégáimmal nagyokat vitatkoztunk, ha ismeretlen téma került szóba, hamarosan vitaképessé tettem tudásomat, és bedobtak a mélyvízbe is nem egyszer. Mindig kiúsztam a partra, és erre fölfigyeltek. Egyre-másra kaptam tőle a külön megbízásokat. Konferenciaszervezés, vitaanyagok összeállítása, üzemi lapszerkesztés, külföldi tolmácsolások, jubileumi könyvszerkesztés, vállalati központ átszervezése korszerű nagyvállalati formára, nagyszámítógép műszaki, használati útmutatóinak fordítása magyarra, technikumi oktatási feladatainak átvétele, főiskolai, egyetemi oktatás, és a váltások sora. Beosztott mérnök, csoportvezető, osztályvezető, főosztályvezető, igh., vezérigazgató helyettes, nyugdíjas. Támogatta előrejutásomat! Ő a rendszerváltás előtt egy évvel vonult nyugdíjba. Utóda, András nevű, én is András nevű, és mivel a vezérigazgató is nyugdíjba ment, az interregnum alatt született meg a „Banditizmus”. Mindkettőnket utáló kollégánk, Guszti szellemes, szójátékaként. Tiszteltem, ha tudott segített, partnereként kezelt, gondolatait őszintén megosztotta velem. Együttműködtünk sok előrevivő szándéka megvalósításában, amelyeket csak mi tudtunk, mert a körülmények nem engedték a társadalmasítást. Ma sem tudják volt kollégáink, mennyi mindent köszönhetnek, neki. Pont neki, akit nem ok híján, megközelíthetetlennek érzékeltek! Ma temetjük Tónit! Négy gyermeke, és tizenöt dédunokája, szerte a világban. Nem Skype-olnak többé, mások feledik majd!

Mindennapok

Velem mindig történik valami…Két fiatal üldögél a város melletti domb tetején, szép a környezet, csodálatos kilátás nyílik minden irányban, szeretik egymást, együtt örülnek a szépnek. A lány a fiú karjaiban keres menedéket. Iszonyatos fényvillanást látnak a távolban, aztán egyik következik a másik után. Az utolsó iparági Polgári Védelmi „összetartáson” vetítették a filmet. A szünetben mindenki a televízió előtt ült, a változások folyamatban voltak. Horn Gyula kijelentette nem lesz semmiféle változás, ő nem áll semmi és senki mellé. Nem így történt a későbbiekben, de az nem befolyásolja a filmbéli történteket. A fiatalok rádöbbennek, hogy bekövetkezett a két nagyhatalom közötti összecsapás, atomháború! A robbanásoktól fölkavart porfelhő beborítja a Földet, a növények nagy része kipusztul, a fiú meghal, ő halálos sugáradagot kapott, karjaiban tartott kedvese egészséges gyermeknek ad életet, sokáig bírja a sugárzáskárosodást, majd ő is eltávozik. Lányuk fölcseperedik, elvadultan él az elhagyott, kipusztult városi, ipari környezetben. Minden táplálékért meg kell harcolni, veteményeskertjét fosztogatják, majd egy kóbor banda megerőszakolja. Mikor eljön az ideje, talál egy, már rettenetes körülmények között, de működő primitív kórházat, és gyermeket hoz a világra. A gyermek torzszülött, édesanyja megtalálja élete célját, a kóbor életből rendezett, célirányos tevékenységgé összeálló hátralévő életét. Gyermeke fölnevelését. Ennyi a film váza, a következtetést a jelenlévők levonták a maguk számára. Én is!
Idén Oscart kapott, és mellette a legrosszabb filmbéli alakításért járó díjat egyidejűleg. Kedvelt színésznőm. Háztartásbeli, férje, két szép lányuk nevelése a gondja, de rossz előérzetei vannak. Talán tudathasadásos. A hirdetések idejére másnak is nekifogtam, a film végére állt össze a teljes történet. Félelmei vannak, jó anya akar lenni, de férje felügyeletet lát szívesen mellette, hol a barátnője, hol édesanyja vigyáz rá. A történet bonyolult, a színésznő remekül játszik, nagyon jó az operatőr. A férj már-már félrelép, de nem teszi meg. Az első alkalmat megelőzi az őszinte pillanat, van egy boldog szerelmes együttlétük az első, a már előkészítet félrelépés előtt. Felesége minden tőle telhetőt megtesz a kapcsolat mentése érdekében, pszichiáter, gyógyszerek, hallucinációk, álom és valóság keverednek, de megérzi, férje meg fog halni. Közben zajlanak a mindennapok, reggeli, iskola, rohanás látomásai után, amelyek talán valóságos tartalmúak, de ez nem derült ki a számomra. Már-már föladja, elmegy idős gyóntatójához is, elmondja, mindent megpróbált, nincs semmi, amiért harcolna. A válasz: kell lennie! Az indoklás nem érdekes a történet szempontjából. Bekövetkezik a végzetes baleset, a vizionált végzetes helyszínen, és az előzetes reménytelenséget az utolsó jelenetben, fölváltja a cél. A szerelmes éjszakán áldott állapotba került. Nem nézek TV filmeket, nem kötnek le. A legtöbb! Ez alkalommal feltöltődve és fáradtan feküdtem le. Futnak az évek, a film után ismét fontosabbak lettek a mindennapok kis céljai, a mindennapok kis örömei.

Infarktus

Velem mindig történik valami…Egyedül voltam. Hatalmas fehérség vett körül, Pedig láttam a terem alsó szélét, ahogyan a fehér alap nekifutott a falnak. Ez a teremszél is fehér volt, de másféle. Tovább tekintettem a teremszél mentén, tekintetem a végtelenbe futott. Elgondolkodtam azon, hogyan lehetséges az egyenes teremszél, ha nem látom a végét. Csak, ha egy hatalmas kör vesz körül, lehetséges az ilyen elrendezés, és én a kör széléhez közel állok. Meg akartam győződni igazamról, hátratekintettem, ott nem láttam a fehértől elütő fehér színt. Fölöttem ugyanaz a fehérség, mennél inkább néztem, annál messzibbnek tűnt a távolság. Semmi félelmet nem éreztem, talán a fehérség miatt. Inkább csak túlságosan egyedül voltam. De ez az állapot hamar változni kezdett, mintha mezőn az őszi árpa bújna elő, megemelkedett milliónyi helye a talaj, és kipattant. Ahogy növekedett magasságuk, ember formájúvá váltak, fejük, mindegyik más, utána nyakuk, válluk következett, és körülvettek. Mindenki felém fordult, sugár irányban keskeny folyosót alakítottak ki, szétválva egymástól, a folyosók végén, úgy sejtettem, mintha nyílások lennének, de azok is fehérek, a padlószél fehérjéhez hasonlóan váltak el a környezettől. Minek ez a sok sáv, vagy út, jönnek még többen. Nem az történt, amit vártam. Megsokszorozódtam, és mindegyik folyosón egyszerre indultam el a nyílásból integető, hívogató valakik felé. Ahogy haladtam/tunk, a mellettem lévők összezártak, és követtek, nem láttam, de érzéseim diktálták, gondolatomat. Elértem, a nyílásokat, újabb nagy térben találtam magam, és megismétlődött az, ami az előbbiekben. Meddig fog tartani, kíváncsivá tett az események sora. A sokadik alkalom után kisebb termek következtek, végül aztán megállapodtunk, egy fehér asztal köré csoportosulva. Most meg mi követhet? A bennlévők mindegyike az asztal felé mutatott, és rám. Megértettem, másszak az asztalra. És hogyan tovább, feszengtem az asztalon. Hang nélkül megértették velem álljak négykézláb. Most megrémültem, a börtönök, az ott mindennapos borzalmak, jutottak eszembe, csak ezt a rengeteg fehérséget nem tudtam hová tenni. A körülöttem lévők arctalanná, egyformává váltak, ez fokozta félelmemet, eddig legalább különbséget tudtam tenni az egyesek között. Csak nem azért teszik, hogy utólag se tudjam meg ki mit tett velem. A legerősebb következik, hangzott, mintha mindenhonnan jött volna a hang. Megfeszítettem magam, elszántan a legrosszabbra, és egy irgalmatlan ütést éreztem. A gyomromra mérték, pedig négykézláb álltam az asztalom, aztán jött a következő. Hirtelen, hanyatt vágtam magam, most hátamon éreztem az ütéseket. Torkom száraz volt, és nehezen lélegeztem, köhögésinger kinzott. Álom, álom volt mindez, ami megtörtént, lekászálódtam az ágyamról, nagy nehezen elértem a villanykapcsolót, és rendeztem gondolataimat, még mielőtt kinyitottam volna a szemem. A fájdalom gyomromban nem múlott. Infarktus! Mi más lehetne, de túl vagyok rajta. Most már, hogy tudtam a biztosat, kinyitottam a szemem. Ágyam teli volt könyvvel, az oldalt fölszerelt polc ferdén lefelé állt.

Mitválasztás

Velem mindig történik valami…De fut az idő! Nemrégiben, tavaly decemberben arra a gondolatra jutottunk Józsival, hogy az idén, a 2010 évben, az Eu Kulturális
Fővárosa Pécs apropójából föllobogózzuk a várost. Nonprofit módon. Kitűzöm a Pécs városa és az Eu lobogóját a kertemben, egy kis táblát helyezek el a kerítésen, amelyen az áll, tegye ön is ugyanezt, és hívja Józsit telefonon, kér zászlókat és zászlótartó szerelvényt. Nem kalkuláltunk, úgy gondoltuk, sokan fognak jelentkezni, kitermeli a munkaráfordítást, a zászlótartó legyártását, az első néhány darabra rakott néhány forint haszon. A zászlókat és a zászlórudat beszerzési áron adjuk tovább. Két hónapja már, hogy kinn leng a magyar zászló, pécsit, eusat nem sikerült beszereznem. Gyártót szükséges keresni, mindjárt itt a nyár, jön a sok látogató, legyünk szépek, lobogósok. Minap tudtam meg, hogy az állami jelképek nyilvános elhelyezéséhez engedélyt kell kérni, vagyis nem lehet csak úgy, „óne veiteres” kitenni a ház homlokzatára, ha az utcafronton, az utca, a járda szélével egy függőleges síkban helyezkedik el. Engedélyre nincs szükség, ha az építmény, épület úgymond hivatalos. A felénk közlekedő gyalogosok, az első egy-két hét után már nem állnak meg kerítésünk előtt, nem néznek be az udvarra, érdeklődően, ki lehet az illető, akinél nemzeti lobogót lenget a szél. Följelentés még nem érkezett, remélem nem is fog, kerítésen belül megtűrik nemzeti lobogónkat. Nemrég volt március idusa, emlékezés nemzeti ünnepünk alkalmával ’48-ra. Takarékosság állami szinten, önkormányzati szinten, és „magánszinten” is. Nem kell viselni a kokárdát, hát nem viseljük. Aki netán díszesebb, nagyobb, ezért feltűnőbb kokárdát tűzött szíve fölé, rámeredtek rosszallóan, miért nemzetieskedik. Majdhogy szégyellnivaló dolgot tett a viselője. Idén levágtam a piros-fehér-zöld szalagból egy darabot, és hullámosan hajtogatva, biztosítótűvel tűztem kabáthajtókámra zászlónk szimbólumát, jóllehet a LIDL-ben bokrétásat is vehettem volna kettőszáz forintért. Eltelt két hét és még mindig ott van a kabát hajtókán a kis zászlócska. Második szomszédom, nyugdíjas egyetemi tanár, professzor emeritius, tegnap észrevételezte kitűzőmet. Elfelejtettem levenni, már túl vagyunk az ünnepen!
Nem, nem feledékenység, tudatosan maradt a kabáton a kitűzőm. Hát igen, miért ne, az amerikaiak is egész évben büszkén viselik, zakón, ingen, bézbólsapkán, farmerjük fenekén, és mindenütt, ahol csak lehet, fajra, nemre való tekintet nélkül, ismerte el. Hát igen a mi fiataljaink is az amerikai zászlós cuccokat vásárolják, sóhajtott még egyet. Alig mondta ki, máris közeledett egy fiatal, amerikai zászlós pólóban, amerikai zászlós bézbólsapkában, tisztelettel köszöntötte professzorát. Egy pillanatra fiatalúr, szólítottam meg.
Megkérdeztem, miért amerikai a zászlós a cucca? Olcsón, a vásárban vettem több pólót is egyszerre, csak ilyen volt, szívesen viselnék magyar zászlósat is, de a társaim biztosan kinéznének benne, amúgy meg nagyon is drágák! A professzor úr elsietett. A nemzeti jelképes pólók, meg nácik. ’10. 04. 11. Választunk, de mit?

Sunyítók

Velem mindig történik valami…Nekünk olyan rendszerünk van, hogy négyévente kell az urnákhoz járulni. Azért „kell”, mert nem szívesen teszik ez emberek. A lakosság, a szavazópolgárok. Miért? Vasárnap van, és a szavazáskor már tavasz, virágzanak a fák, gondozni kell a kertet. Mert igaz, szegények vagyunk, de kerttel mindenki rendelkezik. A panellakó, a családi házban élő, a kiskert tulajdonos, nem is beszélve a nagyobb gazdáról, aki már piacra is termel. A hosszú tél után fiatal, idős egyaránt vágyakozik a szabadba. Legyen szó városlakóról, vagy falusiról, egyaránt. A panellakó kiül a lodzsára, vagy kitárja az ablakokat, szellőzteti virágait, és elindul a pár négyzetméteres, városszéli kertjébe, megnézi a virágait, eldugja a hagymát, kitelepíti magról nevelt palántáit, az övét. A kiskertes is így tesz, látom a szomszédom, már hetek óta jár a szőlőbe, metsz, gallyaz, bujtat, trágyáz, mert ősszel elfelejtette, és beszélget a szomszéddal. Hazahordja a maradék homokba rakott répát, gyökeret, és a megmaradt, új termésig is kitartó almáját. Aki pedig a földből él, persze, hogy elsőként a földre gondol, nem a szavazófülkére. 2002-ben egyik jól ismert, szabad szájú, sokszor közönséges, irodalmár a szavazás előttiszombaton nagy cikket írt, támogatott pártja biztos nyerésében bízva, hétfőtől más világ kezdődik. Nem lett igaza. Most is, beszélgetős műsorában, vasárnap éjféli vígasságról ejti el a szavakat. Óvatosabban, mint korábban, pedig az esélyeket latolgatók szerint a győzelem közelebb áll a kiteljesedéshez, de megnőtt a választási pártok száma, ember legyen a talpán, vagy jós, aki a végeredményt előre ismeri. Sokan vagyunk, akik sérültek lelkiekben, és a lelki sérülés kihat cselekedeteinkre. Nem látunk tisztán, homályos szemeink előtt fölsejlik, akkor kaptunk lakást, akkor váltak tömegével városlakókká, tanult emberekké a kisemmizettek, és a kor szellemének megfelelően vallástalanná tömegével hazánkfiai. Ma a gyermekeink is szavazatra jogosult polgárok, egy részük radikális, más részük érdektelen. Húsvét van, az EU alkotmányába nem került be a kereszténység, mint Európa meghatározó múltjának ténye. Húsvét van. Meghallgattam az egyházi vezetők beszédeit, és csodálkoztam. Miért is lenne benne az EU alkotmányban a kereszténység, amikor leginkább mértékadó személyiségei, halkan, hogy senki se hallja nagyon, bátortalanul fogalmaznak, a hozzáértő fül is nehezen fogadja be mondanivalójukat. Nem ismerik ők a „ha Isten velünk, kicsoda ellenünk” biztató, elődeinknek kilátástalan harcokban is erőt adó, kijelentést? Ismerik, de nem hiszik, ha hinnék, mondanák, üvöltenék, és még akkor sem biztos semmi, csak kinyilvánítottak valamit, valami biztatót, amit páran a bizonytalanok közül várnak. Mert a mélyben lévők, társadalmunkat meghatározó, pallérozott értelmiségiek, a szavazófülke magányában még bátrabban, jó vastag X-et, rajzolnak a nekik tetsző, változatlanságot ígérő politikai erő kis négyzetébe. Velük lesznek többen? Húsvét van, sonka, tojás az asztalon, megint jóllaktunk, ki gondol a jövőre? A jövő hétre? Remélem sokan!

Antinómia

Velem mindig történik valami…Nem szeretek golyóstollal írni, mert olvashatatlanná válik az írásom saját magam számára is. Elcsúszik a papíron a golyó, nem kapnak íveket betűim, csak a nagybetűket sikerül ügyesen, de főleg lassan megrajzolnom. Ha száguld a gondolatom, és rögzíteni szeretném, csupa elhúzott vízszintes karakter nélküli karakterek kerülnek ki a kezem alól. Ez okból kifolyólag, amióta eszemet tudom, tintás tollal írok, gyerekkoromban nem is létezett golyóstoll ott, ahol mi laktunk. Rákoséktól, Édesapa volt tisztiszolgájától, kaptunk egyszer karácsonyra golyóstollat, amit oly nagy becsben tartottunk, hogy nem engedték használni a szüleink az iskolában. Amikorra felnőttünk a golyóstoll megbízható használatához, besűrűsödött a benne lévő festék, amit cserélni csak a városban lehetett. A tolljavító iparos-hölgy egy hosszú tűvel belenyúlt a kiszerelhető patronba, kinyomta az apró golyóbist. Aztán egy szerkezettel a kiszedett golyó nyílásán át festéket nyomott a patronba. Az eljárás sikeres volt, a golyóstoll írt, de olyan lassan száradt a festék a papíron, hogy állandóan elmázolódott. Magyar honfitársunk, dr. Bíró találmánya a mi családunkban nem lett sikeres. A golyóstoll szép, míves házát sokáig őriztem, míg aztán az egyik költözködés alkalmával nyoma veszett. Pedig micsoda érték lenne ma, az első magyarországi golyóstollak egyike. Emlékké vált! A mai patronos töltőtollak praktikusak, a patronokat az ember zsebre vágja, aztán, ha kifogy a tinta, kicseréli az újra a használtat. A csere után egy kicsit rázogatni kell, mert a patronba egy kis levegőbuboréknak kel bejutni, csak ily módon ered meg a tinta. Ezúttal fehér, fényes burkolatú album fölött ráztam tollamat, és öt picike pötty esett az album lapjára. Fényes a papír, vizes szivaccsal letörölhető, gondoltam, de egy elkent pacni lett belőlük. Erről jutottak eszembe Rákosék és az ajándék golyóstollak. Emese, mit látsz ki a pacniból, kérdezetem fiatal ismerősömet. Én, „tücsköt”! Megfordítottam az albumot, és te Miklós, ő Emese munkatársa. Én, „széket”! Aztán én következtem. A tücsökre nekem „megadom magam”, a székre „osonás” jött be. És jöhet Rohrschach is!
Emese jó kedélyű, nemrég érettségizett, csinos, sok haverral barátkozó, evezős kiránduló, természetjáró fiatal. Miklós valamivel idősebb, visszafogottabb, már fix kapcsolattal rendelkező, lassúbb mozgású, megállapodott fiatalember. Jómagam olyan vagyok, amilyen. De érdekes, nekik tárgyak jutottak az eszükbe hirtelen nekem, pedig mindkét esetben egy-egy folyamat, jelenet, esemény, vagy valami hasonló. Ha pszichológus lennék, nagyon komoly következtetéseket vonnék le. Megállapítanám azt, hogy aki idősebb másként gondolkozik, mint a fiatalok. Nem a gondtalan percről, percre az életet élvező, ezért tárgyakban gondolkozó személy, hanem a sok-sok tárgyból összeálló, folyamatokban és nem metafizikus szemléletben leledző, az életet már megjárt, meditáló valaki. Persze mivel nem vagyok pszichológus, azért még gondolkodhatom úgy, mintha az lennék, hiszen pontosan azt gondoltam, amit a pszichológus gondolt volna, tehát az vagyok!

KétOK!

Velem mindig történik valami…Kora reggel ébredtem, pedig nem szokásom, de Pestre utazom, agyamban megindult valami, le ne késsem a vonatot. A helyjegyem és az ingyen regisztrációs jegyem is megvásároltam előző nap. Volt időm bőven, nem a kora reggel IC-vel utazom. Péterrel, gimnáziumi osztálytársammal szerettem volna találkozni, de balatoni házukról az éjjeli erős szél levitte a tetőt sajnálatára, nem tudunk találkozni, intézkednie kell, leutazik a Balatonra.
Eszembe ötlött, régi iparági munkatársam, gyorsan e-mailt küldtem, ráérne egy félórát, egy beszélgetés erejéig? Elnök-vezérigazgató a családi ZrRt.ben. A nagy változások idején, laposították a szervezetet, megszűntették a gazdasági vezérigazgatói posztot, nem értett egyet a döntéssel, saját lábra állt. Családi céget alapított. Kapcsolati tőkéje óriási, mint tanácsadó cég tőke nélkül is belevághat az önállóságba. Megbízásokat kapott, és teljesített, híre ment cégének. A kapcsolati tőke segítette! Fiatalemberek voltunk, az NDK-ba utaztunk, Kálmánnal, mindkettőnk főnökével. Mint németül tudó kerültem közéjük. Megtiszteltetésként vehette mindenki, ha a trösztösökkel utazhatott. Kálmán a régi generáció nagy tudású közgazdája, németül, angolul, franciául beszélt anyanyelvi szinten. Ám ő pihenni akart a kiküldetés alatt, dolgozzanak a fiatalok. Élményként éltem meg az utazást, hárman egy fülkében Budapesttől Drezdáig. Rengeteg dologról esett szó. Kálmán szakmai és általános műveltségét csodáltam, idős eleganciáját már korábban is. Szikár alkata, jólöltözöttsége, gondosan fésült hófehér haja, sebhelyes arca a jóképű, idős gentleman mintapéldánya volt. Közgazdaként, pedig iparági szaktekintély. Az iparágat a szükséges és elégséges belső vállalatgazdálkodási szabályzatgyűjtemény létrehozásával irányította. Kivéve persze a beruházásokat, mert a szocializmusban a beruházók, a műszakiak vitték a prímet. Kálmán ismerte a „régit”, ám megadta magát, Nyugatra csak nyelvismerete révén tolmácsként utazhatott. Megfájlalta! Ezen az úton ismertük meg egymást jobban Tamással. Most, hogy bejelentkeztem hozzá, az általam kért időpontban fogadott. Kíváncsi voltam rá, menetközben jutott eszembe a Fillér utcán fölfelé, talán részben megfinanszírozná még kiadatlan regényfordításomat. Irodájába belépve kanapéra ültetett, az asztalkán BCG mátrixszos lapot vettem észre. Rájöttem, igaz kérni vagyok itt, de ő inkább az ő, ráutaló kérésével fogok távozni. Egykorúak vagyunk, szinte testvérként éltünk meg éveket, csodálnivaló módon építette ki karrierjét Kálmán szárnyai alatt. Egyszerre lépegettünk fölfelé a hierarchia fokain. A jól tartod magad, megjegyzése után, elmesélte, mit tesz egészsége és kapcsolatai tartása érdekében. Konditermezik, teniszezik, józanul él. Elsütötte jópofa vicceit, én is elmeséltem hogyan telnek napjaim. Megerősítettük kölcsönös elismerésünket egymás iránt, kivitt a vasútra a kocsijával, és őszintén megmondta, nem segít. Most nem megy! Illetve rosszul megy! Ne zárjuk le a témát! OK! Jelentése az, hogy máskor sem fog menni. OK!